Gondolatok a könnytárból

Folytatódott a sárdobálás az érintettek között. Kónya, a Legfelsőbb Bíróság kollégiumvezetője szükségét érezte lemenni Kende Péter szintjére, sőt megmutatta hogyan is kell áligazságok alapján bemocskolni mást. Némileg azért a témával is foglalkozott.
Előadta, hogy Hofrics Henrik felmentésének oka az volt, hogy a népbíróság nem vizsgálta, önként lépett-e be a Volksbundba, hanem ezt tényként kezelte. Kónya szerint ez elégséges indok az utólagos felmentésére. Kónya elhallgatta, hogy a Volksbundba 1944-ig csak önként léptek be, ill. 1945-ben a népbírósági ítéletek számára nem tették mérlegelendőnek, hogy ez önkéntes vagy kényszeres volt-e. Kónya tehát nem tartotta fontosnak megemlíteni, hogy a periratok elvesztek, mert enélkül is tudható, hogy a népbíróság ezt nem vizsgálta. Kónya ezzel bevallottan megszegi az igazságszolgáltatás azon elvét, miszerint nincs egy törvénynek visszaható hatálya. Persze ezt Kónya (ill. a LB nem egy ítélete) máskor is megtette.

Azzal mentegeti a LB ítéleteit, hogy a kollektív bűnösségre hivatkozott a népbíróság (tkp. a fenti eset is), márpedig erre nem lehet. Kónya ugyan bevallja, hogy csak 1994-ben mondta ki az Alkotmánybíróság ezt, de visszamenőlegesen alkalamzza. Mindez annak ismeretében különösen feltűnő, hogy a fasiszta bűnösöket arra hivatkozva mentegetik, hogy ők csupán az akkor érvényes törvényt követték. Kettős mérce ez a javából.
Kende válaszában természetesen nem teljesen korrekt, ám meglepően sok ponton az. Például elismeri, hogy Kristóf László ártatlan Ságvári megölésében, ám nem hagyja szó nélkül, hogy Kónya letagadta a valódi problémát, miszerint Kristófot felmentették olyan ügyben, amit bizonyítottan elkövetett.
Nem szabad elfelejteni, hogy a Legfelsőbb Bíróságról van szó, a magyar igazságszolgáltatás csúcsáról. Ha ez képes, finoman fogalmazva, nem teljesen indokolható ítéleteket hozni, akkor mit várjunk a többitől...