Tegnap este Ákos egy sokáig emlékezetes koncertet adott a Szegedi Ifjúsági Napokon. A hivatalos program szerint fél 9-kor kellett volna színpadra lépnie, ezért mi úgy gondoltuk, hogy fél 8-ra odamegyünk, hangolásként kis Magna Cum Laude, aztán jöhet a nagy buli. Negyed 8-kor, amikor leértünk a hídról olyan látvány tárult elénk, amire egyáltalán nem számítottunk: több száz ember szorongott a kapu előtt. Értetlenkedve kérdeztük, hogy mi ez itt, mondták, hogy a bejárat...Számunkra teljesen érthetetlen módon a szervezők nem voltak felkészülve arra, hogy Ákos hatalmas tömeget fog vonzani, ami azért is meglepő, mert még a helyi újság is megírta, hogy 4800 bérletet és 1400 napijegyet adtak el elővételben. És hát, szép számmal voltak olyanok is, akik a helyszínen akartak jegyet venni... Nem tudom, mit gondoltak a szervezők, hogy a bérletesek majd bemennek délután, a napijegyesek meg úgyis csak estére jönnek? A kordonon belül több jegypénztár is működött, szépen meg volt szervezve, hogy az elővételesek, a csekkel fizetők meg a többiek hová mehettek, de annyira lassan haladt az ellenőrzés, hogy a kordon előtt iszonyatos tömeg torlódott össze.
Egy órás préselődés, lökdösődés és tömegjelenetek után nagy szerencsével jutottunk a kapu közelébe, ahol az egyik srác megkérdezte a biztonsági őrt, hogy volt-e már a SZIN-en ilyen tömeg. Válasz úgy hangzott, hogy tavaly a zárónapon többen voltak, mint most, de egész nap jobban eloszlottak. Gondoltam, nem kellett volna a 0. napra (ami valójában csak fél nap) rakni a legnagyobb sztárt, a sátorosok már régen bepakoltak volna, és mindannyian jobban jártunk volna. Remélem, a szervezők le tudják vonni a megfelelő következtetéseket.
Lényeg a lényeg, egy óra után bejutottunk. Azonnal a nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol éppen akkor kezdődött a Magna Cum Laude koncertje, negyed 8 helyett negyed 9-kor. A rendezők okosan rájöttek, hogy nem kéne elkezdeni a műsort, amíg a közönség nagy része kinn tömegel a kapu előtt. Ez mindenképpen dícséretes gondolat volt, nem is neheztelt érte senki, inkább hangolódtunk. A SZIN himnuszára már beindult a buli, olyan tombolás kezdődött, hogy egyre kíváncsibb voltam, hogy ha most ez van, mi lesz Ákosnál.
Kilenc óra után nem sokkal vonult le a színpadról a Magna Cum Laude, és átadták a helyet Ákos technikusainak, akik jól megváratták a népet. Kerek fél óráig tartott, amíg mindent beállítottak, amin én nem csodálkoztam, mert Ákos mindig a profi koncertjeiről volt híres. Ez a holtidő arra is jó volt, hogy szépen összegyűljön a közönség, nem tudom megsaccolni hányan lehettünk, de az biztos, hogy jó sokan vártuk a koncert kezdetét.
Fél tíz múlt mire Ákos a színpadra lépett, és a Gépszabadság c. számmal kezdett. Aztán következett a második csapás. A szám végén valami furcsa hangot hallottunk, Ákos hirtelen "megnémult": énekelt ő szegény, de mi nem hallottunk semmit. Kis időbe telt, mire rájött erre, aztán megköszönte, hogy olyan fantasztikus közönsége van, akik akkor is pontosan éneklik az Angyali szerető szövegét, amikor nem hallanak belőle semmit. A technikai hibát egy perc alatt elhárították, mi megtapsoltuk Snoopy-t, a hangmérnököt, Ákos pedig újrakezdte a dalt. Az öröm azonban korai volt, még a refrénnél sem tartottunk, amikor megint elment a hang. Újra "Nem halljuk"-ot kezdett skandálni a tömeg, megint leállás és egy-két perc szünet. Amikor megjavult Ákos mikrofonja, elmondta, hogy a keverőpulttal vannak problémák, megint megpróbálják, de ha a hiba újra előáll, akkor át kell állniuk egy másikra, ami kicsit hosszabb időt fog igénybe venni. Vígasztalásul elmesélte, hogy lehet ennél rosszabb is: egyszer egy Bonanza-koncerten annyira ugrált a közönség, hogy megrepedt egy tartógerenda, és majdnem összedőlt az épület. Aztán hozzátette, hogy ilyen még nem volt: harmadszorra is belekezdenek az Agyali szeretőbe. Mi pedig nagyon drukkoltunk, hogy ne legyünk újabb várakozásra kárhoztatva. Murphy törvénye természetesen bejött: Ákos újra elnémult, a tömeg pedig csüggedten figyelte, ahogy a zenészek levonulnak a színpadról.
A beállás fél órájának a tanulságai alapján mi egy órás leállásra számítottunk, és néhányan úgy is döntöttek, hogy inkább elhagyják a helyszínt. Mögénk viszont éppen akkor érkezett meg boldogan egy srác és egy lány, akik két és fél óra várakozás után most jutottak be a kapun. Kérdezték, hogy hol van Ákos, mondtuk, hogy éppen várunk, és talán egy óra múlva el is kezdi. Nem sokat beszélgethettünk, mert ezúttal kellemes meglepetés ért mindket: tíz perc elteltével megjelentek a zenészek. Ákos bejelentette, hogy elölről kezdik az előadást, színpadon pedig az Adáshiba zenekar!
Tíz óra tíz perckor újra felcsendültek a Gépszabadság taktusai. És ekkor jött az, ami még nem volt, a harmadik csapás: alighogy elkezdték, eleredt az eső. Természetesen esőkabátot nem vittünk, de ekkor már nem is érdekelt, hogy bőrig ázom, végre elkezdődött a koncert. Zuhogó esőben és villámlásban is kitartott a közönség, és végre beindult a buli.
A Még közelebb c. új album nem egy olyan lemez, ami igazán koncertre való: csomó lassú, melankolikus számot tartalmaz. Ezért nagyon kíváncsiak voltunk, hogyan oldja meg a helyzetet Ákos, aki profi előadóművész és pontosan tudja, mi kell a közönségének. Jelentem, remekül megoldotta, és egy különlegesen kétarcú koncertet adott. Az egyik arc volt a lassú, melankólikus Még közelebb dalok, a másik fele meg a nagyon gyors, pörgős, régi, tombolós számok. A kettő tökéletesen kiegészítette egymást, megfelelő ütemben váltakoztak, mégis mindig megtartották saját, egyéni profilukat. A Még közelebb album két pörgös dalát a Gépszabadságot és a Mondj igent, az elejére és a végére tette, ezzel is tökéletesen kiemelve a koncert lemezbemutató jellegét. Külön meg kell említeni A lepkegyűjtő c. dalt: szép volt látni a képkockákon a nemrég elhunyt Kaszás Attila életének képeit, és a tömeggel hangosan énekelni, hogy "de bárhogy fáj, elmúltál, te gyáva perc, te bűntelen, te tiszta, nem idézhet vissza semmi már"...
Tudom, Ákos nem énekelheti el minden dalát minden koncerten, de engem meglepett, hogy a Hello kimaradt, és ezért a koncert után kicsit hiányérzetem volt. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy jobb is, legalább megkímélte a népet attól, hogy letérdeljen a sárba... Voltak azonban olyan számok is, amiknek kifejezetten örültem: a Menekülj, az Idelenn Idegen és a végén az Ikon, már féltem, hogy azt is kihagyja. Az első négy albumáról következetesen egy-egy dalt válogatott, (én személy szerint boldogabb lettem volna, ha a Test lemezt kicsit előnyben részesíti) és a kedvenc albumomról az Ikonról is csak két dalt játszott el (a másik a Végre volt). Az Indiántáncról pedig ha már nem akarta az Erő és alázatot választani, amit már sokszor játszott koncerten, jöhetett volna az Esőkirály, az úgyis éppen aktuális volt. Elhangzott viszont az Ideális popsztár, amit nem szeretek, és talán a közönségnek sem jött annyira be. Ahelyett például berakhatta volna a Test c. számot, de talán az nem annyira tombolós, és nem illett bele a koncepcióba, ahogy a Hello sem. Természetesen voltak régi Bonanza számok is, ahogy az egy Ákos koncerten illik, de számomra meglepő módon nem az ismertebbek közül választott. A 101-es szobát és az Éjjel a városbant tényleg csak a nagyon régi fanatikusok ismerték.
Az este második kellemes meglepetését az okozta, hogy miközben a szakadó eső ellenére remekül éreztük magunkat, az egyik mellettem álló lány felkiáltott: "Basszus, megvertük az olaszokat 3-1-re!" Hirtelen elég sokan fordultunk felé, és kórusban kérdeztük: "Komolyan?" Amikor vége lett a számnak, Zalán is súgott valamit Ákos fülébe, aki erre hasonlót kérdezhetett, mint mi néhány perce, aztán bemondta a tényt a közönségnek: "Úgy tűnik, vezetünk az olaszok ellen 3-1-re..." Erre a tömeg a "Szép volt, fiúk!"-at és "Ria, ria, Hungária!"-t kezdte skandálni.
Az elején még egy ideig nem volt tökéletes a hangosítás, a hangszerek közül sokáig csak a dobot és a basszust lehetett hallani, és szegény Kékkői gitárszólóiból is csak foszlányokat.
Lassan azonban normalizálódtak a körülmények, egyedül a vonósok voltak azok, akikből a két és fél óra alatt nagyon keveset hallottunk. Az addig is nagyon jó koncert a végére fergetegesre sikerült, mindenki táncolt és tombolt, a zenészek pedig megérdemelték a nagy tapsot. Ákos megköszönte a kitartásunkat, és elmondta, hogy nekik is sokáig emlékezetes marad ez az este, hiszen olyan még nem volt, hogy négyszer kezdjenek el egy dalt, és kétszer egy koncertet.
Az eső végül csak egy órát zuhogott, így mire hazaindultunk, már egy kicsit meg is száradtunk. Szerencsére meleg idő volt, így senkit nem fenyegetett a megfázás veszélye. Biztos vagyok benne, hogy hajnali fél egykor mindannyian különleges élményekkel távoztunk a SZIN 0. napjáról.
Lényeg a lényeg, egy óra után bejutottunk. Azonnal a nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol éppen akkor kezdődött a Magna Cum Laude koncertje, negyed 8 helyett negyed 9-kor. A rendezők okosan rájöttek, hogy nem kéne elkezdeni a műsort, amíg a közönség nagy része kinn tömegel a kapu előtt. Ez mindenképpen dícséretes gondolat volt, nem is neheztelt érte senki, inkább hangolódtunk. A SZIN himnuszára már beindult a buli, olyan tombolás kezdődött, hogy egyre kíváncsibb voltam, hogy ha most ez van, mi lesz Ákosnál.Kilenc óra után nem sokkal vonult le a színpadról a Magna Cum Laude, és átadták a helyet Ákos technikusainak, akik jól megváratták a népet. Kerek fél óráig tartott, amíg mindent beállítottak, amin én nem csodálkoztam, mert Ákos mindig a profi koncertjeiről volt híres. Ez a holtidő arra is jó volt, hogy szépen összegyűljön a közönség, nem tudom megsaccolni hányan lehettünk, de az biztos, hogy jó sokan vártuk a koncert kezdetét.
Fél tíz múlt mire Ákos a színpadra lépett, és a Gépszabadság c. számmal kezdett. Aztán következett a második csapás. A szám végén valami furcsa hangot hallottunk, Ákos hirtelen "megnémult": énekelt ő szegény, de mi nem hallottunk semmit. Kis időbe telt, mire rájött erre, aztán megköszönte, hogy olyan fantasztikus közönsége van, akik akkor is pontosan éneklik az Angyali szerető szövegét, amikor nem hallanak belőle semmit. A technikai hibát egy perc alatt elhárították, mi megtapsoltuk Snoopy-t, a hangmérnököt, Ákos pedig újrakezdte a dalt. Az öröm azonban korai volt, még a refrénnél sem tartottunk, amikor megint elment a hang. Újra "Nem halljuk"-ot kezdett skandálni a tömeg, megint leállás és egy-két perc szünet. Amikor megjavult Ákos mikrofonja, elmondta, hogy a keverőpulttal vannak problémák, megint megpróbálják, de ha a hiba újra előáll, akkor át kell állniuk egy másikra, ami kicsit hosszabb időt fog igénybe venni. Vígasztalásul elmesélte, hogy lehet ennél rosszabb is: egyszer egy Bonanza-koncerten annyira ugrált a közönség, hogy megrepedt egy tartógerenda, és majdnem összedőlt az épület. Aztán hozzátette, hogy ilyen még nem volt: harmadszorra is belekezdenek az Agyali szeretőbe. Mi pedig nagyon drukkoltunk, hogy ne legyünk újabb várakozásra kárhoztatva. Murphy törvénye természetesen bejött: Ákos újra elnémult, a tömeg pedig csüggedten figyelte, ahogy a zenészek levonulnak a színpadról.A beállás fél órájának a tanulságai alapján mi egy órás leállásra számítottunk, és néhányan úgy is döntöttek, hogy inkább elhagyják a helyszínt. Mögénk viszont éppen akkor érkezett meg boldogan egy srác és egy lány, akik két és fél óra várakozás után most jutottak be a kapun. Kérdezték, hogy hol van Ákos, mondtuk, hogy éppen várunk, és talán egy óra múlva el is kezdi. Nem sokat beszélgethettünk, mert ezúttal kellemes meglepetés ért mindket: tíz perc elteltével megjelentek a zenészek. Ákos bejelentette, hogy elölről kezdik az előadást, színpadon pedig az Adáshiba zenekar!
Tíz óra tíz perckor újra felcsendültek a Gépszabadság taktusai. És ekkor jött az, ami még nem volt, a harmadik csapás: alighogy elkezdték, eleredt az eső. Természetesen esőkabátot nem vittünk, de ekkor már nem is érdekelt, hogy bőrig ázom, végre elkezdődött a koncert. Zuhogó esőben és villámlásban is kitartott a közönség, és végre beindult a buli.A Még közelebb c. új album nem egy olyan lemez, ami igazán koncertre való: csomó lassú, melankolikus számot tartalmaz. Ezért nagyon kíváncsiak voltunk, hogyan oldja meg a helyzetet Ákos, aki profi előadóművész és pontosan tudja, mi kell a közönségének. Jelentem, remekül megoldotta, és egy különlegesen kétarcú koncertet adott. Az egyik arc volt a lassú, melankólikus Még közelebb dalok, a másik fele meg a nagyon gyors, pörgős, régi, tombolós számok. A kettő tökéletesen kiegészítette egymást, megfelelő ütemben váltakoztak, mégis mindig megtartották saját, egyéni profilukat. A Még közelebb album két pörgös dalát a Gépszabadságot és a Mondj igent, az elejére és a végére tette, ezzel is tökéletesen kiemelve a koncert lemezbemutató jellegét. Külön meg kell említeni A lepkegyűjtő c. dalt: szép volt látni a képkockákon a nemrég elhunyt Kaszás Attila életének képeit, és a tömeggel hangosan énekelni, hogy "de bárhogy fáj, elmúltál, te gyáva perc, te bűntelen, te tiszta, nem idézhet vissza semmi már"...
Tudom, Ákos nem énekelheti el minden dalát minden koncerten, de engem meglepett, hogy a Hello kimaradt, és ezért a koncert után kicsit hiányérzetem volt. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy jobb is, legalább megkímélte a népet attól, hogy letérdeljen a sárba... Voltak azonban olyan számok is, amiknek kifejezetten örültem: a Menekülj, az Idelenn Idegen és a végén az Ikon, már féltem, hogy azt is kihagyja. Az első négy albumáról következetesen egy-egy dalt válogatott, (én személy szerint boldogabb lettem volna, ha a Test lemezt kicsit előnyben részesíti) és a kedvenc albumomról az Ikonról is csak két dalt játszott el (a másik a Végre volt). Az Indiántáncról pedig ha már nem akarta az Erő és alázatot választani, amit már sokszor játszott koncerten, jöhetett volna az Esőkirály, az úgyis éppen aktuális volt. Elhangzott viszont az Ideális popsztár, amit nem szeretek, és talán a közönségnek sem jött annyira be. Ahelyett például berakhatta volna a Test c. számot, de talán az nem annyira tombolós, és nem illett bele a koncepcióba, ahogy a Hello sem. Természetesen voltak régi Bonanza számok is, ahogy az egy Ákos koncerten illik, de számomra meglepő módon nem az ismertebbek közül választott. A 101-es szobát és az Éjjel a városbant tényleg csak a nagyon régi fanatikusok ismerték. Az este második kellemes meglepetését az okozta, hogy miközben a szakadó eső ellenére remekül éreztük magunkat, az egyik mellettem álló lány felkiáltott: "Basszus, megvertük az olaszokat 3-1-re!" Hirtelen elég sokan fordultunk felé, és kórusban kérdeztük: "Komolyan?" Amikor vége lett a számnak, Zalán is súgott valamit Ákos fülébe, aki erre hasonlót kérdezhetett, mint mi néhány perce, aztán bemondta a tényt a közönségnek: "Úgy tűnik, vezetünk az olaszok ellen 3-1-re..." Erre a tömeg a "Szép volt, fiúk!"-at és "Ria, ria, Hungária!"-t kezdte skandálni.
Az elején még egy ideig nem volt tökéletes a hangosítás, a hangszerek közül sokáig csak a dobot és a basszust lehetett hallani, és szegény Kékkői gitárszólóiból is csak foszlányokat.
Lassan azonban normalizálódtak a körülmények, egyedül a vonósok voltak azok, akikből a két és fél óra alatt nagyon keveset hallottunk. Az addig is nagyon jó koncert a végére fergetegesre sikerült, mindenki táncolt és tombolt, a zenészek pedig megérdemelték a nagy tapsot. Ákos megköszönte a kitartásunkat, és elmondta, hogy nekik is sokáig emlékezetes marad ez az este, hiszen olyan még nem volt, hogy négyszer kezdjenek el egy dalt, és kétszer egy koncertet.Az eső végül csak egy órát zuhogott, így mire hazaindultunk, már egy kicsit meg is száradtunk. Szerencsére meleg idő volt, így senkit nem fenyegetett a megfázás veszélye. Biztos vagyok benne, hogy hajnali fél egykor mindannyian különleges élményekkel távoztunk a SZIN 0. napjáról.
