Gondolatok a könnytárból

Olvasmányélményeim között Norman Mailer nevével akkor találkoztam először, amikor megkaptam ajándékba A fiú evangéliumát. Persze névről korábban is ismertem az írót, a szüleim könyvespolcán ma is ott van a Meztelenek és holtak, én pedig már tervezem egy ideje, hogy elolvasom. Nem mondom, hogy A fiú evangéliuma volt a legjobb könyv, amit valaha olvastam, de érdekesnek találtam a látásmódot, ahogy Jézus szerepébe éli magát, a finom humort, amellyel mintegy kívülről szemléli a főhös lelki vívódásait, és azt az utánozhatatlan Mailer-stílust.
Amikor hallottam, hogy 10 év hallgatás után új könyvvel állt elő, ami Adolf Hitler gyermekkoráról szól, egyből az jutott eszembe, hogy ez talán A fiú evangéliuma által elkezdett út folytatása: megint adott egy nagyon közismert történelmi alak, aki kénytelen szembesülni saját lelki mélységeivel. Ezért vettem meg a könyvet, és ezért olvastam végig. Bizonyos értelemben azt kaptam, amit vártam, más értelemben pedig nem. Szubjektív könyvbeszámoló következik, aki még nem olvasta, de szeretné, az most ne lapozzon!

Azt hiszem Adolf Hitler egyértelmű választás volt, hiszen az emberek többségét érdekli, hogy mitől, hogyan lett belőle ekkora gazember. A pszichológusok és a történészek jó része egyetért abban, hogy a gonoszság gyökereit a gyermekkorban kell keresni, Mailer pedig úgy döntött, megírja Hitler gyermekkorát illetve családjának száz éves történetét. De nem dokumentumregényt akart írni, hanem valódi kalandregényt, ezért kellett találnia valami plusszt. Ez Dietrich, az SS-tiszt alakjába bújt ördög, aki elmeséli nekünk az egész történetet.
Maga a sztori az elején még nagyon érdekes, bár kétségtelen, hogy tele van undorító részletekkel. Remekül szövi a történet fonalát, abban a hitben tartja az Olvasót, hogy valódi történelmi tényeket olvas, és hogy ezek a dolgok megtörténtek, valóban így történtek. Egészen addig, amíg egy némileg váratlan fordulattal fel nem fedi előttünk a Sátán titkát.
Számomra itt következett el a könyv legérdekfeszítőbb része: amikor mesélőnk kifejti Isten és a Sátán (ahogy ő nevezi őket a Tökfej és a Maestro) két birodalmának mibenlétét, viszonyukat és jellemzi állandó háborúskodásuk eszközeit, az angyalokat (más néven a Bunkók = Isten furkósbotjai) és az ördögöket. A háború pedig tulajdonképpen három fél között folyik: a Bunkók és az ördögök fő célja, hogy befolyásuk alá vonják az embereket (minél többet, minél kevesebb Idő alatt), de manapság már azok is ellenállnak, és "szabadok akarnak lenni", "meg akarják valósítani önmagukat". Adolf Hitlerre már a fogantatása pillanatában felfigyelt a Maestro, és mesélő ördögünket bízta meg a feladattal, hogy formálja a fiút hűséges "ügyféllé".
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a feladatot jól teljesítette, hiszen ismerjük a végeredményt. A történet azonban a "kinyilatkoztatás" után szörnyen ellaposodik, és bár maradnak benne olvasmányos részek, a lelki vívódásokat korántsem sikerült olyan élvezetes stílusban előadni, mint A fiú evangéliumában. Néha erőltetett motívumokat hoz elő, pl. a horogkereszt felbukkanása, és ilyenkor különösen zavaró a mesélőnk állandó figyelmeztetése, hogy ebből vagy abból a mozzanatból ne vonjunk le hosszútávú következtetéseket. Pedig az ember sejti, hogy Mailer nem véletlen írta meg ezeket a részleteket. Két hatalmas kitérő is található a könyvben, a mesélőnk két másik ügyéről beszél hosszasan. Ezeknek az égvilágon semmi közük Hitlerhez, és bár önmagukban érdekesek lennének, igazán még befejezve sincsenek. A mi történetünkhöz semmiféle szállal nem kapcsolódnak, ezért olyan érzésem volt, hogy csak azért kerültek bele a könyvbe, hogy ezzel is teljenek a lapok.
A regény végére pedig már semmi nem marad az utánozhatatlan Mailer-hangulatból, és én hiába vártam még egy fordulatot. Csak annyit sikerült megtudni, hogy miért lett a könyv címe Várkastély a vadonban: az egyik koncentrációs tábort hívták így a német foglyok, ahol végül Dietrich élete befejeződik. Az ördögünk "kivándorol" Amerikába, ahol megírja ezt a könyvet. Mondanom sem kell, ennek az epizódnak sincs sok jelentősége, hiszen Hitlertől a középiskola befejezése után búcsúzunk, és ott hagyjuk munka nélkül azzal az álommal, hogy egyszer majd híres festőművész lesz. Mesélőnk még kifejezi az óhaját, hogy egyszer megírhassa a történet folytatását, hogy hogyan lett Adolf Hitlerből politikus, de én ekkor már azt kívántam, hogy bár kapná el a Maestro és büntetné meg jól, amiért ellene fordult, és felfedte a titkait a világ előtt.
Mindezek után mégsem mondom azt, hogy a Várkastély a vadonban rossz könyv, csak teljes mértékben átlagos. Nem kell többet várni tőle: vannak benne részek, amiket kifejezetten jó olvasni, és olyanok is, amiket nem. De azt hiszem, most egy ideig nem fogok olthatatlan vágyat érezni arra, hogy kezembe vegyem a Meztelenek és holtakat...