A demokrácia népuralmat jelent, pontosabban a démosz (= nem arisztokraták) uralmát. Ám nem mindig volt olyan pozitív jelentése mint napjainkban. Már az ókori görögök nagy része sem tartották helyesnek, ha a nép kormányoz (pl. Platón és Arisztotelész is károsnak írta le), és ezt egészen a 19-20. századig így vélték, egész egyszerűen azért, mert a tudatlan emberek döntéseinek káros hatásától óvták az államot. Hogy ez mennyire nem alaptalan, azt mutatja, hogy jelenlegi demokráciánknak is ez az egyik legnagyobb problémája sokak szerint.
Annak eldöntése, hogy egy államforma demokrácia-e két megközelítése létezik. A procedurális és a tartalmi. Előbbi azt vizsgálja, hogy kik vesznek részt a döntéshozatalban, egyenlően teszik-e ezt, a többségi döntés lesz-e a végső döntés. Vagyis ha minden felnőtt egyenlően szavazhat és szavazatuk lesz az irányadó, akkor beszélünk demokráciáról. Mivel a gyakorlatban nem minden döntést előz meg népszavazás (vagyis képviseleti demokráciákról van szó), ezért kell egy 4. alapelv, hogy a kormányzat fogékony legyen a közvéleményre.
A másik, a tartalmi megközelítés ezzel szemben csupán azt vizsgálja, hogy az állam be tartja-e a demokratikus elveket ill. jogokat.
Mindkét megközelítés problémás. Előbbi azért, mert a pusztán demokratikus és többségi döntés nincs tekintettel a kisebbség(ek)re, utóbbi pedig azért, mert kifejezetten szubjektív megítélés. Ezért a kettő szintézisére van szükség, vagyis olyan államot nevezünk demokráciának, ahol a döntésképes lakosság egyenlően szavaz, ezen szavazatok határozzák meg a kormányzat politikáját, amely betartja a demokratikus elveket és jogokat.