153 éve (1857) tört ki a szipoj lázadás.
Sokan úgy vélik (és tanítják), hogy ez volt India első lázadása az angolok ellen, de ez ebben a formában nem igaz. Sokkal inkább egy vallási-nemzetiségi háború volt, mint függetlenségi harc. A lázadóknak nem volt komoly filozófiájuk, de társadalmi bázisuk sem, csupán a jelentős ellenálló hadsereg és a távolságok miatt tartott a vérbe fojtásuk bő 1 évig.
India (amely akkoriban nagyobb terület volt, mint a mai állam) jelentős hadsereget tartott fenn, amely zömét a helyiek adták, míg az angolok vezették. Közismert, hogy az egyik hindu kaszt a harcosoké (ksatriják), de nem csak ők alkották a sereget. Voltak benne (a muszlimokon kívül) gurkák (nepáliak) és szikhek (iszlamizált hindu vallás hívei), akik elsősorban katonáskodásból éltek. Így könnyen megérthető, hogy a muszlim katonák elégedetlenkedtek leginkább, hiszen csak nekik nem volt ez 'életmód', ráadásul kifejezetten féltékenyek voltak társaikra, akik természetesen sokkal nagyobb számban váltak tisztekké, mint a muszlimok.
Továbbá irigyelték a nem ksatrija hindukat is, akik a hivatalnoki-kereskedő réteget adták szinte kizárólag, a muszlimok ugyanis nem voltak hajlandóak ezen a megvetett tevékenységekkel foglalkozni, de a cserébe megszerzett vagyon irigységet szült (a helyzet ismerős K-Európából csak más népcsoportokkal).
A lázadást tehát a muszlim katonák robbantották ki, de kétségtelen, hogy nem kevés velük szolgáló nem-muszlim is csatlakozott hozzájuk. Részben azért, mert együtt éltek velük, részben, mert nekik is voltak kisebb-nagyobb sérelmeik. Mindenesetre a szinte tisztán nem-muszlim ezredek (valamint a pandzsábiak) végig kitartottak az angolok mellett. Nem meglepő módon, ezután többet nem voltak tiszta etnikumú ezredek, főleg muszlimok nem.
Az angolok nem finomkodtak a lázadókkal, és kegyetlen megtorlásokat rendeztek, amivel csak meghosszabbították az ellenállást. A vérengzések következménye volt, hogy az angol parlament feloszlatta a Brit Kelet-indiai Társaságot és India koronagyarmat lett, vagyis közvetlenül az államnak, tehát a parlamentnek alárendelt gyarmat, hogy felelősségre lehessen vonni a mindenkori vezetést (az más kérdés, hogy ez mennyire történt meg...).
Továbbá irigyelték a nem ksatrija hindukat is, akik a hivatalnoki-kereskedő réteget adták szinte kizárólag, a muszlimok ugyanis nem voltak hajlandóak ezen a megvetett tevékenységekkel foglalkozni, de a cserébe megszerzett vagyon irigységet szült (a helyzet ismerős K-Európából csak más népcsoportokkal).A lázadást tehát a muszlim katonák robbantották ki, de kétségtelen, hogy nem kevés velük szolgáló nem-muszlim is csatlakozott hozzájuk. Részben azért, mert együtt éltek velük, részben, mert nekik is voltak kisebb-nagyobb sérelmeik. Mindenesetre a szinte tisztán nem-muszlim ezredek (valamint a pandzsábiak) végig kitartottak az angolok mellett. Nem meglepő módon, ezután többet nem voltak tiszta etnikumú ezredek, főleg muszlimok nem.
Az angolok nem finomkodtak a lázadókkal, és kegyetlen megtorlásokat rendeztek, amivel csak meghosszabbították az ellenállást. A vérengzések következménye volt, hogy az angol parlament feloszlatta a Brit Kelet-indiai Társaságot és India koronagyarmat lett, vagyis közvetlenül az államnak, tehát a parlamentnek alárendelt gyarmat, hogy felelősségre lehessen vonni a mindenkori vezetést (az más kérdés, hogy ez mennyire történt meg...).
