Odescalchi Eugénie emlékiratában kitért két unokatestvérének sorsára. A történelemkönyvekben nem szerepel egyikük neve sem, ezért kevesen ismerik történetüket, de én úgy gondolom, mindkettő tartalmaz történelmi tanulságokat. Egy testvérpárról van szó: Odescalchi Miklós (becenevén Niki) és Margit Tuzséron, a mai Kelet-Magyarország egyik kis községében nőttek fel. Úgy indultak, mint a többi arisztokra, több nyelven beszéltek, bálakba jártak. Miklós 1920-ban érettségizett; a bohém, szertelen ifjúnak kedvenc sportja a repülés volt. A faluban híresek voltak hajmeresztő mutatványai: azt beszélték, hogy egyszer olyan alacsonyan repült, hogy levitte a kéményeket, szétszalasztotta az aratókat, és felborította a kévéket. Az emberek nem haragudtak rá, ismerték és elfogadták szeszélyeit. Niki herceg később sem változott meg, 1938-ban halálra gázolt egy cipészt. A bíróság kimondta bűnösségét, és 2000 pengő pénzbüntetésre ítélték.
1940-től tartalékosként a légierő tagja, de ténylegesen csak 1944 elején hívják be (a pilótahiány miatt ilyenkor kerülnek sorra az arisztokrata ifjak, akik csak hobbiból repültek eddig - zöme nem is élte túl a világháborút, már az első bevetéskor lezuhantak). Niki herceg gyűlölte a németeket, már az első naptól kezdve tervezte, hogyan repül majd át a szövetségesekhez. Barátai próbálták megakadályozni a merész tervet, de ez nem sikerült, 1944 június 4-én (vagy 13-án, a dátum vitatott) gyakorlórepülésre indult, társának pedig csak a levegőben árulta el, hogy hová is mennek (Odescalchi Eugénie szerint Horthy tudtával és jóváhagyásával indultak el, erre azonban nem találtam máshol adatot). A nagy terv kivitelezésébe viszont hiba csúszott: hibás navigáció és némi ellenszél "segítségével" Itáliában a német zónában landoltak. A németek eleinte elhitték a meséjüket, hogy üldözték őket, és egy nagy viharzóna miatt tévedtek el, de hamarosan megérkezett a szökésről szóló távirat. A Gestapo azonnal letartóztatta őket, majd 1945. január 17-én Sopronkőhidára szállították. Másnap reggel fél nyolckor hírdették ki Odecalchi Miklós halálos ítéletét, és minden szokást felrugva két óra múlva fel is akasztották. A nyilas sajtó így kommentálta a hírt: "Az ítélettel és a kivégzéssel az arisztokráciának egy súlyosan megtévedt tagja vette el méltó büntetését". (A jobb oldali képen a tuzséri világháborús hősi emlékmű látható, amelyen szerepel Odescalchi Miklós neve is.)
Odescalchi Margit Apponyi György felesége volt, akinek hatására közismert volt németellenessége. Férjét az elsők között tartóztatta le a Gestapo, de őt is megtalálták 1944 júniusában Debrecenben. Állítólag száz napig kínozták, majd a bevonuló szovjet csapatok szabadították ki. Számára a szovjet hadsereg valódi felszabadulás volt, az arisztokrata lányból hithű kommunista lett. Önként mondott le a birtokairól és gyári munkásnak állt, majd a Nőszövetség elnöke lett. Odescalchi Eugénie ilyen tisztségében találkozott vele utoljára, amikor Margit Szécsénybe látogatott. Természetesen rokonnak kijáró tisztelettel fogadták és a kastélyban szállásolták el. A hercegnő döbbenten írta le korábban mindig elegáns unokahuga ruházatát: gyűrött, piszkos blúzát alig bírta lekönyörögni róla, hogy a szakácsnőjük kimossa és kivasalja. A "vörös hercegnőt" nem érdekelték már ezek az apróságok. Dolgozott a külügyminisztérium sajtóosztályán, majd a washingtoni nagykövet tanácsosa lett. Munkatársai szerint nagyon "éberen" figyelte társait, ezért rettegtek tőle. Amikor a nagykövettel is vitába keveredett, hazahívták és csak egy gondnoki állást adtak neki. Innen már nem volt visszaút: Rákosi szemében hercegnő volt, az arisztokratákéban pedig kommunista. Az 1956-os események kapcsán ábrándult ki eszméiből, és Ausztriába emigrált, ahol egy csirkefarmon, kétkezi munkásként dolgozott. Élete végén már csak elveszített testvérét és a tuzséri szép napokat siratta: „Nem kell már az emberek elismerése, de még a társaságuk sem. Megöregedtem, elszegényedtem (anyagiakban és elvekben), úgysem nyújthatnék már embertársaimnak egyebet, mint egy negatív példát, azt, hogyan nem kell cselekedni, ha nálamnál szerencsésebben kívánnak élni”. 1982-ben halt meg, 79 évesen Kismartonban.
1940-től tartalékosként a légierő tagja, de ténylegesen csak 1944 elején hívják be (a pilótahiány miatt ilyenkor kerülnek sorra az arisztokrata ifjak, akik csak hobbiból repültek eddig - zöme nem is élte túl a világháborút, már az első bevetéskor lezuhantak). Niki herceg gyűlölte a németeket, már az első naptól kezdve tervezte, hogyan repül majd át a szövetségesekhez. Barátai próbálták megakadályozni a merész tervet, de ez nem sikerült, 1944 június 4-én (vagy 13-án, a dátum vitatott) gyakorlórepülésre indult, társának pedig csak a levegőben árulta el, hogy hová is mennek (Odescalchi Eugénie szerint Horthy tudtával és jóváhagyásával indultak el, erre azonban nem találtam máshol adatot). A nagy terv kivitelezésébe viszont hiba csúszott: hibás navigáció és némi ellenszél "segítségével" Itáliában a német zónában landoltak. A németek eleinte elhitték a meséjüket, hogy üldözték őket, és egy nagy viharzóna miatt tévedtek el, de hamarosan megérkezett a szökésről szóló távirat. A Gestapo azonnal letartóztatta őket, majd 1945. január 17-én Sopronkőhidára szállították. Másnap reggel fél nyolckor hírdették ki Odecalchi Miklós halálos ítéletét, és minden szokást felrugva két óra múlva fel is akasztották. A nyilas sajtó így kommentálta a hírt: "Az ítélettel és a kivégzéssel az arisztokráciának egy súlyosan megtévedt tagja vette el méltó büntetését". (A jobb oldali képen a tuzséri világháborús hősi emlékmű látható, amelyen szerepel Odescalchi Miklós neve is.)Odescalchi Margit Apponyi György felesége volt, akinek hatására közismert volt németellenessége. Férjét az elsők között tartóztatta le a Gestapo, de őt is megtalálták 1944 júniusában Debrecenben. Állítólag száz napig kínozták, majd a bevonuló szovjet csapatok szabadították ki. Számára a szovjet hadsereg valódi felszabadulás volt, az arisztokrata lányból hithű kommunista lett. Önként mondott le a birtokairól és gyári munkásnak állt, majd a Nőszövetség elnöke lett. Odescalchi Eugénie ilyen tisztségében találkozott vele utoljára, amikor Margit Szécsénybe látogatott. Természetesen rokonnak kijáró tisztelettel fogadták és a kastélyban szállásolták el. A hercegnő döbbenten írta le korábban mindig elegáns unokahuga ruházatát: gyűrött, piszkos blúzát alig bírta lekönyörögni róla, hogy a szakácsnőjük kimossa és kivasalja. A "vörös hercegnőt" nem érdekelték már ezek az apróságok. Dolgozott a külügyminisztérium sajtóosztályán, majd a washingtoni nagykövet tanácsosa lett. Munkatársai szerint nagyon "éberen" figyelte társait, ezért rettegtek tőle. Amikor a nagykövettel is vitába keveredett, hazahívták és csak egy gondnoki állást adtak neki. Innen már nem volt visszaút: Rákosi szemében hercegnő volt, az arisztokratákéban pedig kommunista. Az 1956-os események kapcsán ábrándult ki eszméiből, és Ausztriába emigrált, ahol egy csirkefarmon, kétkezi munkásként dolgozott. Élete végén már csak elveszített testvérét és a tuzséri szép napokat siratta: „Nem kell már az emberek elismerése, de még a társaságuk sem. Megöregedtem, elszegényedtem (anyagiakban és elvekben), úgysem nyújthatnék már embertársaimnak egyebet, mint egy negatív példát, azt, hogyan nem kell cselekedni, ha nálamnál szerencsésebben kívánnak élni”. 1982-ben halt meg, 79 évesen Kismartonban. 
