Magyarországon szerintem már kevesen tudják (talán csak a Szécsényben lakó idősek emlékeznek rá) ki is volt Odescalchi Eugenie hercegnő. A neve alapján talán sokan arra gondolnak, hogy nem is magyar volt, pedig Szolcsányban született 1898-ban. Távoli őse, Odescalchi Benedek (ismertebb nevén XI. Ince pápa) révén került az olasz származású család hazánkba. A "törökverő pápa" vagyonát a török elleni háborúban gyakran a német császár rendelkezésére bocsátotta, és ezért szerémségi birtokokat és hercegi címet kapott.
A hercegnő kalandos életét egy memoárban örökítette meg, ami 1986-ban jelent meg. Meglepően érdekes olvasmány, pedig nem olyan ember írta, aki részt vett korának nagy történelmi eseményeiben. Ő csak egy szemlélő, aki élte a saját életét, miközben zajlottak a világháborúk, forradalmak, és azt írja le, milyen hatással voltak ezek a saját kis belső világukra.

Csodálatos történeteket mesél a világháború előtti arisztokrácia életéről, a bálokról, az esküvőkről, az utazásokról, majd pedig a megpróbáltatásokról, a háborús veszteségekről. Néha egészen hétköznapiak ezek a történetek, amelyek bepillantást engednek egy család, egy kastély, egy város és egy ország mindennapjaiba. Egy történet még az első világháborús évekből: vőlegénye a fronton harcolt, de naponta váltottak levelet. Igen, naponta, akkor még nem úgy működött a posta, mint ma! A postamester (a leírás szerint idős bácsi), összegyűjtötte a leveleket, délután kitolta kis kézikocsijával a vonathoz, és a címzett másnap reggel már kézbe vehette. A hercegnő epésem meg is jegyzi, hogy mennyivel jobb a mai rendszer, az öregúr nem ázik, fázik minden nap az állomáson...
Odescalchi Eugénie-nek nem volt könnyű élete. Férjével, báró Lipthay Bélával 1918. november 30-án házasodtak össze Pozsonyba, és másnap kalandos körülmények között (lezárt vagonban) utaztak Pestre, az őszirózsás forradalom kellős közepébe. A két világháború közötti éveket Lovrinban, a Lipthay-család birtokán töltötték, ami a Bánát román részén található. Megélték, hogy elszakították őket hazájuktól, korlátozták beutazásukat, de arisztokrata életüket nem akadályozták. Még utazásra is maradt pénzük, a hercegnő 1930-ban részt vett egy föld körüli utazáson. Bámulatos memóriával idézi fel emlékiratában, hogy hol, kivel találkoztak. Olyan érzésem volt, mintha ott ülne előttem egy karosszékbe az idős asszony, és mesélne a régi világról. Aranyos történet, amikor New Yorkban voltak, és ebédre hívták meg őket. Orchideákkal díszített asztal, legkülönlegesebb ételek és mellette teáscsésze, benne világos folyadék. Csodálkozott, hogy miért kellene teát inni az ebédhez, de amikor megkóstolta, kiderült, hogy pezsgő van a csészében. A szesztilalom idején nyilvános helyen mindig így fogyasztották az alkoholt!
A második világháború közeledtével sok minden megváltozott az ő életükben is. Legkisebb fiuk dadáját 1938-ban magyar származása miatt kiutasították Romániából. Ez csak azért érdekes momentum, mert az addig csak magyarul beszélő 4 éves kisfiút utána a hercegnő német komornája tanította. Jó példa arra, hogyan tanultak az arisztokrata gyermekek nyelveket: innentől kezdve szülei is csak németül voltak hajlandóak beszélni a fiúval, aki három hónap múlva hibátlan, szép kiejtéssel beszélte ezt a nehéz nyelvet.
A háború fájdalmas veszteséget hozott számukra. Legidősebb fiuk, Frigyes 22 éves korában önkéntesként bevonult a magyar hadseregbe, és a Donnál hősi halált halt. A család addig sem hitt abban, hogy Magyarország győztesen kerülhet ki a háborúból,  mégsem hagyták el hazájukat. Inkább Lovrint, a család ősi fészkét adták el, mert attól féltek, hogy a háború végeztével a terület úgyis a románoké marad, és akkor tényleg minden reményük odaveszik, hogy valaha megint magyar földön élhessenek.
1944-ben vásárolták meg a szécsényi kastélyt, és minden vagyonukat átköltöztették. A 12 nagy vasúti vagon volt az utolsó, amit a románok kiengedtek az országból, utána lezárták a határokat. Szécsényben éppen berendezkedtek, már mehettek is le a pincébe, megkezdődött a város ostroma. A kastély alatti óvóhelyre mintegy 300 embert fogadtak be, mindenkit szívesen láttak, etettek és gondoztak, aki védelmet kért tőlük. Több "Lipthay-csoda" kellett ahhoz, hogy sem a szovjetek, sem a románok nem bántották őket, a háború végén visszaköltözhettek az erősen leromlott állagú kastélyba. Földjeiket azonban elvették, a kastélyra pedig magas adót vetettek ki, megélhetésük veszélybe került. Ezért a kastély nagy részét a balassagyarmati múzeumnak ajánlották fel, de az, anyagi források híján, továbbadta a városnak, végül lakásokat alakítottak ki benne. A hercegi család segélycsomagokból és tárgyaik, bútoraik eladásából tartotta fenn magát, a báró pedig jelképes tiszteletdíjért a balassagyarmati múzeumban dolgozott. A hercegnő meglepő természetességgel ír a nélkülözésekről, az elszegényedésről, az éhezésről. Nem panaszkodik, csak amikor rokonaikat látogatták meg Ausztriában és Hollandiában, megjegyzi, hogy maga is meglepődött, amikor azt látta, hogy az ottani arisztokraták tudták folytatni az életüket, ahol abbahagyták. Mégsem maradtak külföldön, alig várták, hogy hazaérjenek Szécsénybe, mert ott volt az ő hazájuk.
A tanácselnököt többször felszólították, hogy költöztessék ki őket a kastélyból (mégis milyen dolog, hogy a hercegi család még mindig a kastélyában lakik!), de ezt végül elutasították, a város sosem felejtette el, amit a háború alatt értük tettek. A kitelepítési rendeletet sem hajtották végre, nem államosították a kastélyt és csak csekély lakbért kellett fizetniük. A kiköltöztetésre azért végül mégis sor került, 1972-ben, amikor a báró már nagyon beteg volt. Szűk két évvel élte túl, hogy ott kellett hagynia szeretett otthonát.
Odescalchi Eugénie 1982-ben halt meg. A szécsényi kastélyt 2005-ben teljesen felújították, ma a Kubinyi Ferenc Múzeum működik benne. Elérte tehát a célját Lipthay Béla, kastélya ma is a tudományt szolgálja.