Nehezen tudok elszakadni Odescalchi Eugénie hercegnő emlékiratától. Még egy posztot megér azoknak a "csodálatos" eseményeknek sora, amiket a II. világháború szörnyűségei között éltek át.Arról már volt szó, hogy 1944-ben, miután eladták lovrini birtokukat, Szécsénybe költöztek. Hamarosan megkezdődött a város ostroma. A pincében találtak menedéket, ahová befogadtak minden menekülőt. Mintegy 300 emberrel éltek együtt, nap mint nap főztek rájuk és gondozták őket. Egyik nap érdekes házaspár kért menedéket náluk: egy középkorú férfi, a felesége és kisgyermekük. Már zsúfolásig telt a pince, mégis befogadták őket. A feleségről hamarosan kiderült, hogy francia nő, Párizsból jött, de a férfi zárkózott maradt, nemigen állt szóba senkivel. Aztán néhány nap múlva, ahogy jöttek, úgy távoztak. A hercegnő megpróbálta lebeszélni őket, hiszen már nagyon közel volt a front, de a francia nő csak legyintett: "Biztos helyre megyünk". A hercegnő akkor úgy gondolta, hogy a halál torkába mennek...
Nemsokkal később, újév napján bevonultak az oroszok. Nem merték elhagyni a pincét, a kastélyba beköltöztek az orosz katonák. Az első találkozásukról a hercegnő megkönnyebbülve írja, hogy nem nyársalták fel őket, ahogy a németek ijesztgették őket, még a férjével is jól elbeszélgettek románul. Néhány nap elteltével felhívták őket a kastélyba azzal, hogy megérkezett a parancsnok. Azt gondolták, ütött az utolsó órájuk, egy bárócsaládot az oroszok nem fognak életben hagyni. És ki fogadta őket? A titokzatos férfi, a francia nő férje, akit bújtattak! Alig hittek a szemüknek! A következő napokban visszaköltözhettek a kastélyban, csak néhány orosz katonát kellett elszállásolniuk. A generális "védett személynek" tekintette őket, nem is esett bántódásuk, nem fosztották ki a kastélyt. A hercegnő leírja a vicces jelenetet, hogy akárhányszor csak felemeltek az orosz katonák valamilyen tárgyat, elég volt csak határozottan rájuk szólni, és máris mentegetőzve tették a helyére azzal, hogy csak meg akarták nézni közelebbről. Amikor a generálist áthelyezték, gondoskodott arról, hogy az utóda is tisztességesen bánjon Lipthay Béla családjával. Kétszer történt meg, hogy az orosz parancsnok tetteivel is bizonyította jószándékát. Először a könyvtárukat pakolták fel teherautóra, másodszor azt kellett végignézniük, hogy a bútoraikat viszik el. Első esetben szóltak a parancsnoknak, aki azonnal intézkedett, másnap kisebb hiányokkal ugyan, de visszakapták értékes könyveiket. Másodszor már nem mertek szólni, mert nagyon kevés idő telt el a két eset között, és nem akarták megint személyes ügyükkel zaklatni. Ő azonban valahonnan mégis megtudta, hogy mi történt, és hiánytalanul visszaszállíttatta a bútorokat.
Hamarosan a három orosz tisztet a frontra vezényelték. Egyik nap váratlanul visszatértek. Hiába kínálták őket bármivel, csak csendben leültek a szalonban, és szűkszavú beszélgetésbe kezdtek. Végre nagy nehezen kihámozták a szavaikból, hogy a fronton megtudták, hogy Szécsényben szabadrablásra készülnek, és azért jöttek vissza, hogy megvédjék a kastélyt a fosztogatástól.Egyik napon azt a hírt kapták, hogy Szécsénybe románok is jönnek. Nem örültek a hírnek, az orosz parancsnokot már jól ismerték, most pedig újra egy vadidegennek lesznek kiszolgáltatva. A kastélyba román tisztek költöztek, akik azt mondták, hamarosan megérkezik a parancsnok is. Addig kórházat rendeztek be a kastély emeletén, ahol amputációkat is végeztek, és levágott végtagokat pedig egyszerűen kidobálták a kertbe. Az új parancsnokkal néhány nap múlva találkoztak. Széles mosollyal meghajtotta magát a hercegnő előtt, megcsókolta mindkét kezét, ő pedig nem akart hinni a szemének: Galgóczy ezredes volt az, a román tiszt, akinek eladták lovrini birtokukat! A következő napokban órákat töltöttek kedélyes beszélgetéssel, felelevenítették a lovrini szép napokat, amikor még teljesen más volt a világ. Az ezredes a szalonban aludt, hogy megvédje őket, mert - mint mondta - a román hadseregben nagy az ellenszenv a magyarokkal szemben.
A háborús időszakban ezek voltak a legfontosabb "Lipthay-csodák", de a szerencse később sem hagyta el őket, az emlékiratban még számos ilyen történetet találunk. Nehéz időket kellett áltélniük, el kellett búcsúzniuk mindentől, ami korábban az életet jelentette nekik: az életformájuktól, a kastélyuktól, a vagyonuktól. Odescachi Eugénie-nek élete végére ez az emlékirat maradt az egyetlen vagyontárgya, mégis sokkal értékesebb dokumentum ez, mint bármi más: olyan őszinte, emberi dokumentumotot hagyott az utókorra, ami megérinti az embereket, ezért megérdemli, hogy még sokáig, nagyon sokan elolvassák.
