Nem vagyok nagy irodalmár, de úgy érzem, muszáj megemlékeznem Dsida Jenő születésének 100. évfordulójáról. Az erdélyi magyar költészet kimagasló alakja volt, Szatmárnémetiben született, élete nagy részét Kolozsvárott élte le. Ifjúkorától kezdve szívbeteg volt, és maga is tudta, hogy nem adatik neki hosszú élet. 31 éve alatt mégis olyan költői életművet hagyott hátra, ami keveseknek adatik meg.
Most, hogy elolvastam pár róla szóló írást, az a mondat ragadt meg bennem igazán, hogy Dsida Jenő mindig közhelyekről írt: a szerelemről, a természetről, örömről, bánatról. Olyan tehetséggel tudott verset írni ezekről a témákról, hogy az ember nem érezte banálisnak őket. A szerelmes verseit nagyon szeretem. Csak 30 évesen nyerte el végül a hőn szeretett nő, Imbery Melinda kezét. Egy évet sem élhettek együtt...
Kedvenc versemmel szeretnék tisztelettel adózni emléke előtt.

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.