Márai Sándor: A szerep c. elbeszélésben ír egy nagy színészről, aki megbukott. Mégpedig azért, mert aznap nem volt kedve mindent kiadni magából, mint korábban mindig. Tette a dolgát, de maga is tudta, hogy csak rutinból, nem adta azt, ami őt naggyá emelte. A közönség és a kritikusok is tudták ezt, de szép tapsot és kritikát kapott. Ő azonban az öltözőben érezte, hogy ez bukás. Egy nap gyenge volt, tudja jól, hiába próbálná másra kenni, ő volt gyenge. A színész a közönségért él, nem teheti meg, hogy magáért játszon, úgy ahogy aznap épp kedve van. Ha mégis így tesz, akkor nem színész többé, vége van.A színész ezt felfogta, és éjjel, mikor már mindenki elment, felosont a színpadra, és előadta jelenetét úgy, ahogy azt aznap kellett volna. Csodálatosat játszott, mint mindig előtte. Magáért, a szakmáért.
Mindez a Szegedi Szabadtéri Játékok Macskákjáról jutott eszembe. A rutin és a színészet kapcsolatáról.
Igaztalan lenne azonban csak a színészekről szólni. Nálunk minden szakmára igaz ez. Hol vannak a választóikért élő képviselők, a betegükért élő orvosok, a diákokért élő tanárok, a vevőkért élő mesterek és eladók? Mindenütt önzés van, hiszen a fizetség így is ugyanannyi, sőt.
Sokan csodálkoznak a magyar foci helyzetén. Én inkább azon, hogy ez csak ott feltűnő.
