101 éve (1906) legalizálták hazánkban a prostitúciót.
A pénzen vett szerelem kétségtelenül fennálló veszélyeit a szemforgató társadalom hatósági ellenőrzéssel remélte elkerülni, vagy csökkenteni. A prostitúciót szabályozó egységes törvény sokáig nem volt, a törvényhatóságok önálló hatáskörben rendezték e fontos kérdést. A gyakorlatban megkülönböztették a bordélyos kéjnőt és a bárcával vagy egészségügyi lappal rendelkező magánkéjnőt. Bordélyházba - amelyet a rendelkezések szerint csak kisebb forgalmú utcákban, és templomtól, iskolától 200 méter távolságra lehetett volna nyitni - 20 év feletti nők kerülhettek. A bárcás prostituáltak, arcképpel ellátott, kemény kötésű könyvecskét kaptak, mely személyleírásukat, személyi és az orvosi vizsgálatok adatait tartalmazta. Részükre - brémai mintára - több helyen ún. kéjnőtelepeket igyekeztek a hatóságok kialakítani; az erre kijelölt házakban a kéjnők megfelelő lakást kaphattak. A bejegyzett s heti kétszeri orvosi vizsgálatnak alávetett kéjnők mellett azonban ezerszámra űzték ezen ősi foglalkozást az ún. titkos kéjnők. A nagyvárosok különféle mulatóhelyei, tánciskolái, báltermei, varietéi, éjjeli mulatói, kávéházai, kétes hírű csapszékei voltak a melegágyai a bűnös kapcsolatteremtéseknek. Azonban a bordély-tulajdonosnő, madam vagy szállásadóik lakásuzsorájának, kuncsaftjaik, stricijeik atrocitásainak kiszolgáltatva, sokan alig keresték meg a betevő falatot.