16 éve (1991) hunyt el Freddie Mercury.1946. szeptember 5-n született a kis Farookh, Bomi és Jer Bulsara első gyermeke. A Bulsara házaspár zoroasztriánus vallású, párszi család leszármazottai, akik eredeti hazájukból, az iszlamizált Perzsiából menekültek több, mint egy évezreddel korábban Indiába. Bomi a szintén angol gyarmat, Zanzibár szigetére vitte nejét a világháború után, mert itt talált megfelelő hivatalnoki állást, amiből kényelmesen eltarthatta családját. 1952-ben érkezett a második gyerek, Kashmira.
Farookh bűbájos gyermek volt, amit nem csak a megmaradt fotók bizonyítanak, hanem az is, hogy egyévesen megnyerte a helyi babaszépségversenyt.
Ötévesen megkezdte iskolai tanulmányait a helyi misszionáriusiskolában, de mivel apját 1954-ben áthelyezték Bombay-ba, átkerült a Panchganiban működő St. Peter's bentlakásos iskolába. Mivel ez mintegy 80 kilométerre volt Bombay-től, szüleit csak ritkán láthatta. Ebben az angolmintájú iskolában kezdte használni a Frederick/Freddie nevet.
Kiváló tanuló volt, de a sportokban is jeleskedett. Ügyesen bokszolt, egy második helyezést ért el a magasugró iskolai versenyen, de a legnagyobb sikert az asztaliteniszben aratta, ahol iskolabajnok lett 1957-ben. Felnőtt korában is szinte legyőzhetetlen volt, legalábbis barátai körében.
Rajztudásával szintén kitűnt társai közül, nagyon ügyes arcképeket készített osztálytársairól. Tehetségét anyai nagynénje, a grafikus Sheroo képezgette. Emellett megtanult zongorázni és 1958-ban megalakította négy társával a Hectics nevű együttest, amely zongoristája lett. Az énekes-frontember nem ő, hanem Bruce Murray volt.
Freddie ebben az iskolában az utolsó évben felfedezte saját szexuális beállítottságát, természetesen a legnagyobb titokban. 1962-ben jó eredményekkel tette le O-szintű vizsgáit művészetből, angol nyelvből és történelemből, majd hazaköltözött a korábban szintén hazatelepült szüleihez. A szigeten azonban mind viharosabb politikai ill. függetlenségi csatározások kezdődtek ekkor. 1963 végén népszavazás döntött a gyarmat függetlenségéről, és nem sokkal későbbi egyesüléséről Tanganyikával. A forrongó helyzet elöl a család Angliába költözött.
Feltham-be költözött a család, egy London melletti kisvárosba, nem messze Brian May-éktől, de soha nem találkoztak.
Freddie, szülei akarata ellenére, képzőművészeti főiskolába akart jelentkezni, de ehhez ebből a tárgyból magasabb végzettségre volt szüksége. Az A-szintet az Isleworth Politechnic-ben szerezte 1966-ban, majd felvételt nyert az Ealing College of Art grafikus illusztrátori szakára.
Ekkor már elhagyta Feltham-et és Londonba, Kensingtonba költözött. Ekkor hagyta el végleg vallását is, Angliában ugyanis szülei a csekélyke párszi közösséggel együtt gyakorolta hitét. Freddie önellátó volt, mosogatott, rakodott, mikor mi adódott.
A főiskolán összebarátkozott egy felsőéves társával, Tim Staffelel, aki bemutatta őt együttesének. 1968 őszén ismerkedett meg a Smile-lal, ahol Tim mellett Brian May gitározott és Roger Taylor dobolt. Freddie úgy érezte neki is zenélnie kell, de ez még váratott magára, viszont a Smile mintegy negyedik tagja lett, minden koncertjükre elkísérte a bandát.
Freddie ritkán járt haza, inkább Roger Taylor-nál vagy Chris Smith és Paul Humberstone osztálytársainál lakott.
1969 nyarán letette utolsó vizsgáit is, de nem talált megfelelő munkahelyet, igaz nem is nagyon keresett. Ekkor már szinte biztos volt benne, hogy zenélni fog, noha tapasztalata nem sok volt. Hogy ezt pótolja, gitárleckéket vett (autodidaktaként) és egy Liverpool-ból a fővárosba érkező bandához, az Ibexhez csatlakozott énekesnek. A Smile törzshelyén találkozott a három fiú: Mike Bersin, Mick "Miffer" Smith és John "Tupp" Taylor-ral és gyorsan megegyeztek.
Hogy megéljen valamiből, Roger Taylorral egy használt ruha kereskedést nyitottak Kensingtonban. Freddie így összekötötte a kellemest a hasznossal, hisz szinte szenvedélyévé vált a furcsa ruhák összegyűjtése és megjavítása, ettől kezdve ez pénzt is hozott a házhoz.
Egy kölcsön kapott vén Ford Transit-tal járták az országot az Ibex és a Smile közös koncertjeire. Freddie már ekkor feltűnést keltett előadói stílusával, kinézetével, pózaival. Ekkor született első, Bersinnel közösen írt dala, a Lover, amely később, átdolgozva Liar néven vált ismertté a Queen albumon. Egy koncertjükön Freddie nagy lelkesedésében eltörte a mikrofonállványt, de a show természetesen folytatódott immár új elemmel, amit Freddie igazán kihívóan használt. Később ez félbe tört mikrofonállvány szinte védjegyévé vált.
Mick, aki egyébként nehezen bírta elviselni Freddie affektáló stílusát, hamar kivált a bandából. Helyére Richard Thompson lépett, aki korábban az 1984 dobosa volt. A bandának pedig Freddie új nevet adott: Wreckage (Roncs). Az ötlete nem volt népszerű, de ő hamar feltalálta magát. Külön-külön beszélt a tagokkal, hogy már csak az illető az egyetlen, aki ellenzi, így egyesével meggyőzte mindannyiukat a névcseréről.
Október 31-n lépett fel először az új banda az Ealing College-ben. Év végére azonban feloszlottak, Freddie új zenekart keresett.
Egy újságban lelt a hirdetésre, hogy a Sour Milk Sea új énekest keres. A február 6-i meghallgatás egészen egyszerű volt Freddie számára. Mikor meglátták testhez álló vörös bársonynadrágjában, rókaprémmel a nyaka körül, rögtön eltanácsolták a többi néhány jelöltet és egyetlen énekhang nélkül megegyeztek vele. Chris Dummett és Freddie elég félre érthetően pózolt fellépéseiken, de Chris szerint ennyi volt az összes testi dolog közöttük.
Ez a banda is hamar feloszlott, áprilisra Freddie ismét együttes nélkül maradt. Mivel ekkor a Smile is feloszlott, pontosabban Tim Staffel megelégelte a kisszerűséget, kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy a három srác közös zenekart alapítson. Roger, Brian és Freddie ekkor az új banda nevének a Queen-t fogadta el. Aligha meglepő, hogy Freddie ötlete volt a név, amely a szlengben homoszexuálist jelent.
1970 áprilisában tehát megalakult a Queen. Brian lett a gitáros, Roger a dobos, Freddie pedig énekes, a hiányzó basszusgitárosnak Mike Grose, Roger egykori iskolatársa és barátja állt be. Freddie ambícióval telve hamar neve megváltoztatása mellett döntött, és a csillogó Mercury-t vette fel. Az új név hamarosan új becenevet is hozott Freddie-nek. Ugyanis akkoriban viszonylag ismert volt Melina Mercouri, görög színésznő, aki után Freddie-t barátai Melinának becézték.
A banda az Imperial College-ben (Brian itt tanult) lépett többnyire a közönség elé, de július 27-n Truro-ban (Roger családjának lakhelye) tartott koncertet a Vöröskereszt javára. Az éltesebb nézők egy része értetlenül nézte, mi köze e bandának a Vöröskereszthez, de a közönség többsége ovációval fogadta az előadást, amely első dala a később klasszikussá vált Stone Cold Crazy volt. A bandát a reklámok ekkor még, Roger miatt, aki a Smile tagjaként itt sok apró sikert aratott, Smile-nak nevezték, de természetesen hamarosan a reklámokon is Queen lett a banda neve.
Mike augusztusra kilépett a bandából, helyébe Roger egy másik barátja, Barry Mitchell került, de csak januárig. Újabb basszusgitárost kellett találniuk, csak remélték, hogy véglegesen. Egy diszkóban összeismerkedtek John Deaconnal, aki, miután meghallgatták zenélni is, a Queen tagjává vált. Így 1971 februárjában kialakult a végleges felállása a Queen-nek.
Ezekben a hónapokban Freddie megismerkedett egyik csinos kensingtoni vásárlójával, Mary Austinnal. Az ismerettség hamar szerelembe fordult és, noha 1977-től már csak "barátok" voltak, élete végéig szoros kapcsolat maradt közöttük.
Rengeteg gyakorlás eredménye volt a ritka fellépések utáni zajos siker. 1971 nyarán cornwalli turnéra indultak, de a középszerűségből ekkor még nem nőttek ki. Ehhez egy szerencsés véletlennek kellett történnie. Szeptemberben a De Lane Lea Studios velük próbálta ki új berendezésüket és demofelvételeket készítettek velük. Ekkor énekelték szalagra a Keep Yourself Alive, Liar (Freddie), The Night Comes Down és a Jesus (Freddie) dalokat. A szalagot továbbították John Antony-nek, a Trident Audio Productions Ltd. alkalmazottjának, aki a főnökének, Norman Sheffield-nek. 1972. március 24-n személyesen ment el Sheffield a Queen Forest Mill-i koncertjére, hogy meggyőződhessen jó helyre fekteti pénzét. A Tridenttel kiadói, gyártói és menedzsment szerződést írták alá májusban, és a Queen, igaz csak ősszel, stúdióba vonult, hogy a lemezkiadáshoz rögzítse dalait.
Freddie-t eközben bemutatták Robin Cable-nek, a producernek, aki a Beach Boys szerelmese volt. Rávette Freddie-t, hogy a Beach Boys I Can Hear Music dalát énekelje el. A kislemez azonban csak egy évvel később került kiadásra, egy Dusty Springfield dal, a Going Back feldolgozásával. A kislemez Larry Lurex nevén jelent meg, még a Queen első lemeze előtt, de nem aratott nagy sikert. A második dal első két sora azonban az utolsó Queen-dalon hallható, Freddie utolsó dalának (Mother Love) végén ebből a dalból hangzik fel a sokat sejtető sor:
"I think I'm going back to the things I learnt so well in my youth" - Úgy gondolom egyszer még visszajövök azon jó dolgokért, amit fiatalságomban tanultam.
A szerződés és az első lemez kiadása között egy év telt el, a Trident nem siette el a dolgot, és felfedezettjeinek sem sok pénzt fizetett, mindössze heti 80 fontot, amit a későbbiekben sem emeltek meg sokkal. Az eltelt időben Freddie megtervezte az együttes logóját: a jellegzetes Queen-címert. Alapja a négy tag csillagképe volt. Briant egy rák, Rogert és Johnt egy-egy oroszlán jelképezte, Freddie Szűz csillagképére pedig a két tündér utalt. Ez is Freddie szójátékát mutatja, a tündér (fairy) az angol szlengben ugyanis homoszexuálist jelent.
Az album producere John Antony és Roy Thomas Baker lett, aki a stúdióbeli munkálatokat is irányította, ráadásul a végső hangzásba is beleszólt, amely komoly vitákat generált. Ekkor rögzítették ugyanis a Mad The Swine c. dalt is, de ehhez egész más hangzást képzelt el az együttes és mást Baker. Mivel kompromisszumra egyik sem volt hajlandó, e dal végül nem került fel az albumra, csak 1991-ben hallhatta a nagyközönség a Headlong kislemezen.
Bernie Andrews szponzorálásának köszönhetően a legfőbb zenei rádióadó, a Radio One egyik 1973 februári műsorába bekerült négy daluk (Keep Yourself Alive, Doing All Right, My Fairy King és a Liar). A Trident még januárban rábeszélte az EMI képviselőjét, Roy Featherstone-t, hogy vállalják az album kiadását, de őt csak az ezen dalok által kiváltott közönségsiker győzte meg végleg. Április 9-i koncertjükön pedig az Elektra igazgatóját, Jack Holsent vették rá a szerződésre, amely Európán kívüli lemezkiadásra szólt. Az egész Európára kiterjedő lemezkiadásról szóló szerződést még márciusban írták alá, az album július 13-n jelent meg, míg az első kislemez július 6-n (Keep Yourself Alive és Son And Daughter). A borító fényképét Doug Puddifoot készítette, aki ugyanezen célból Freddie lakásán is készített fotókat a fiatal bandáról.
Még júliusban, nem sokkal a lemez megjelentetése után az EMI egy névtelen kazettát küldött a BBC-be. A BBC2 The Old Grey Whistle Test c. július 24-i műsorán le is játszották a Keep Yourself Alive-t és néhány más dalt F. D. Roosevelt kampányáról készült film háttérzenéjeként. A szokatlan műsor eredményeként másnapra már kiderült a titokzatos zenekar kiléte, és a BBC egyik zenei műsorába hívták meg őket, amely jót tett a friss album népszerűsítésének.
A banda nyáron elkezdte újabb albumának felvételeit, de Freddie ekkor még Alan Mair-rel vezette kensingtoni boltját. Szeptember 13-n Londonban volt egy nagyobb koncertjük (amit a Radio One rögzített), majd a Trident megszervezett egy angliai turnét, amely során a Mott The Hoople , amerikai együttes előzenekara lettek. Bemelegítésként októberben a kontinensen zenéltek. Először Párizsban, majd Belgiumban, Hollandiában, de csak televíziós rögzítésre. Koncert csak az NSZK-beli (Frankfurt) volt, de ez sem nagyszabású.
A november 12-n kezdődő turné során mind híresebbek lettek, kezdték elhomályosítani a turné főattrakcióját, a Mott The Hoople-t. A kritikák élesek és kegyetlenek voltak az együttessel, de őket ez nem kényszeríttette változtatásra, hisz a közönség volt számukra a fontos. A sajtóval való rossz viszonyuk a későbbiekben sem változott. A sikeren felbuzdulva a turné észak-amerika ismétlését szervezték meg a következő évre.
A turné vége előtt a BBC újabb dalok rögzítését kérte az együttestől, amely december 3-n meg is történt. Ekkor játszották el a Great King Rat (Freddie), a Son And Daughter, a Modern Times Rock 'N' Roll és az Ogre Battle (Freddie) dalukat. Ezek a korábban rögzített másik négy dallal együtt 1989-ben jelentek meg együtt egy lemezen Queen At The Beeb néven (A Beeb a BBC beceneve).
1974 januárjában befejezték a stúdiómunkát újabb albumukon és Ausztráliába mentek, hogy ott is bemutatkozzanak. Két koncertre szerződtek, de csak egy valósult meg, ugyanis több probléma adódott.
Nem elég, hogy Freddie füle begyulladt, komoly összetűzésbe keveredtek a helyi rendezőgárdával, akik a koncerten egyszer csak lekapcsolták rövid időre a világítást. A fiúk ezek után nem vállalták a további koncertezést, inkább hazamentek. Otthon a reptéren újságírók hada várta őket, mert mindenki azt hitte, hogy az angol királynő érkezik, nem a nevét viselő együttes.
Mintegy kárpótlásul érte őket a hír, hogy az Év Legígéretesebb Tehetségei választáson másodikak lettek (Leo Sayer mögött), és megalakult az első hivatalos rajongói klub (Fan Club).
Február végén megjelent újabb kislemezük (Seven Seas Of Rhye/See What A Fool I've Been) és bemutatkoztak a Top of the Pops c. tv-műsorban is. A nagylemez az olajválság miatt a tervezettnél később, március 8-n került a boltokba. A probléma ezzel az volt, hogy angliai turnéjuk addigra már javában tartott, vagyis marketing szempontból volt rossz az időzítés. Az album ennek ellenére nagy siker, aranylemez lett.
Man szigetén (NBr.) rendezett koncertjük után a rajongók szétverték a bandatagok szállodai szobáját, a Broadway-en pedig a koncerttermet. Mindkét rendezvény után örökre kitiltották az együttest, mert kívántak látni többé ilyen közönséget, noha a jegybevétel fedezte a károkat. A legsúlyosabb eset azonban 1974. március 16-n történt a stirlingi koncertjükön, ahol a negyedik ráadásra már nem jöttek ki, ezért verekedés tört ki a nézők között és két fiút megkéseltek. Szerencsére nem halt meg egyikük sem, és a rajongók soha többé nem viselkedtek így, mint ebben az évben.
Április közepén kezdődő észak-amerikai turnéjukon Brian fertőző májgyulladást kapott, valószínűleg ugyanattól a piszkos tűtől, amivel ott már meggyűlt a baja. A turnét azonnal le kellett mondani, Brian hosszú időre, egy egész hónapra kórházba került. Helyükre a Mott The Hoople előzenekaraként a Kansas került. A banda nem töltötte tétlenül az időt, amíg Brian kórházban volt, neki álltak egy újabb albumnak, amely év végére már megjelenhetett. Ez volt a Sheer Heart Attack, amely már platinalemez lett, és az USA-ban is bearanyozódott.
Őszre álltak össze, hogy az új albumot népszerűsítő angol turnét megkezdjék. A nagy keresletre való tekintettel meg kellett hosszabbítani, így csak november 20-n fejezték be, de csak Angliában, ugyanis eztán Svédország, Finnország, Belgium, NSZK, Hollandia és Spanyolország következett.
Az 1975-ben kiadtak egy újabb kislemezt a sikeres albumukról (Now I'm Here/Lily Of The Valley). Január végén már USA-ban turnéztak, 30 koncertet adtak. Noha Freddie szinte végig torokgyulladással küzdött, amely később is minden turnén kiújult, tökéletes show-t adtak elő.
Áprilisban Seattle-ben befejezték a turnét, és a japán körút előtt útba ejtették Hawaii-t, hogy végre kipihenhessék magukat. Egy hétig tartott csak az üdülés, április 18-n már Tokióban fogadta őket mind szélesebb rajongótáboruk. Itt csak 8 koncertet adtak, májusban hazaértek majdnem féléves távollét után.
Otthon sorra kapták az elismeréseket: a Disc magazin olvasói a legjobb élő brit zenekarnak szavazták meg, Freddie Ivor Novello-díjat kapott a Killer Queen-ért, a kislemez az év kislemeze lett.
A kiadóval azonban komoly gondok voltak, mert a sikerek ellenére elenyésző pénz jutott el hozzájuk. Hiába tették ezt szóvá, a Trident nem változtatott, ezért felbontották velük a szerződést. A szakítás igen drága volt, százezer fontot kellett fizetniük és még néhány jogot adtak át. Mindez azt jelentette, hogy sikerre lettek ítélve, hisz máskülönben sosem fizetik ki adósságukat. Az újabb siker nem váratott sokáig magára és nagyobb volt minden eddiginél és később jövőnél.
1975 nyarán nem csak a Tridenttől és Roy Thomas Bakertől váltak meg (ő még a Jazz album erejéig visszatért), hanem menedzserüktől, Tony Brainsbytől is. Helyébe John Reid lépett, aki Elton John menedzsere is volt egyszerre. Ez kezdetben egyértelműen jó döntésnek tűnt. Reid nyomban kicsikarta az EMI-nál azt az előleget, amiből ki tudták fizetni a Tridentet. Önállósították magukat, és minden eddiginél nagyobb költségvetésből neki kezdtek az új albumnak, az A Night At The Operának. Október végén megjelent a Bohamian Rhapsody, amely a lemezeladási listák legnagyobb sikere lett sorra az országokban. Sikerét mutatja, hogy a dalnak a rajongók új nevet adtak: Bo Rap-nek, Magyarországon pedig Bohém Rapszódiának keresztelték át. 9 hétig vezette a UK Chart-ot, a Queen egyetlen platina kislemeze lett (ráadásul újabb kiadása szintén, amivel az egyedülálló a brit zenetörténelemben). Ez a dal szintén hozott egy Ivor Novello-díjat Freddie-nek, és természetesen az év kislemeze lett.
A dalt gyakran ötfelvonásos mini-operaként emlegetik, amely értelmét senki sem találja. Freddie egy nyilatkozatában bevallja, hogy nincs is, de ismerve Freddie-t tudhatjuk, hogy csak a dal iránti érdeklődés növelése érdekében mondta ezt. A darab majdnem hatperces, ami miatt nehezen fogadták el a zenei szakemberek kezdetben, de a közönség imádta és imádja e dalt.
A dalról Bruce Gowers rendezésében videoklip készült. Ez forradalmasította a könnyűzenei menedzselést. Ez volt az első eset, hogy reklámozás céljából készült filmfelvétel egy együttes daláról (korábban volt erre példa, de más műfajban, illetve a korábbi együttesek csak élőfelvételt rögzítettek). Eredetileg ezt is csak tartaléknak szánták, arra az esetre, ha a Queen nem tudna élőben fellépni, de végül ragaszkodtak a videoklip lejátszásához. Ezen klip a speciális effektjeivel (amelyek ma már igen ócskának számítanak) is sikert aratott, de fontos volt a sziluett megjelenése (a reflektorba néző 4 arcél), amely a Queen mintegy ismertetőjegyévé vált.
Az 1975-ös album neve a Marx-fivérek egyik filmjének nevét viseli (A Night At The Opera), Groucho Marx engedélyével, és a sikerre való tekintettel a következő is egy Marx-filmről kapta nevét (A Day At The Races). Egy harmadikra már nem került sor, pedig Groucho egy nyilatkozatában nagyon szerette volna, ha a The Greatest Hits Of The Rolling Stones lett volna az újabb album címe, de erre érthető módon nem került sor.
Ezen albumuk nyitódala a Death On Two Legs trágár kifejezéseket tartalmaznak (szívod a vérem, mint egy pióca, kinyalhatod a se**** stb.), de sehol nem mondják ki, hogy kire vonatkoznak ezek. A rajongók persze a Trident vezetőire vonatkoztatják ezeket, és igen valószínű, hogy igazuk van, de Freddie nem árulta el soha, hisz könnyen beperelhették volna a Tridenttől. A záródal, pedig az angol himnusz (God Save The Queen) rövid változata, amely rendszeresen a koncertjeik zárszáma is lett.
Az album a Queen történetének legsikeresebb albuma a válogatásokat leszámítva. A Queen a csúcsra ért.
Az album turnéját novemberben kezdték és karácsonyra bejárták egész Britanniát. 1976-ban, miután Freddie átvette a Bohamian Rhapsodyért járó díjakat, észak-amerika turnéra indultak. Amelyet a jól bevált japán követett, végül Ausztráliában is adtak nyolc koncertet.
A banda nekilátott a következő album, az A Day At The Races felvételeinek, amelyet aztán egy rövid angol turnéval szakítottak félbe. 1976. szeptember 18-n, Jimi Hendrix halálának évfordulóján, ingyenes koncertet adtak a londoni Hyde Parkban. A közönség létszámát 150-200 ezer közöttire becsülték, mindenképp ez volt a legnagyobb tömeg, amelynek a Queen addig játszott, egyúttal a mai napig a legnagyobb nézőszám a Hyde Park-i koncertek történetében. A koncert rendkívül szigorú rendezéssel zajlott, a rajongók híre tombolását mindenképp meg akarták akadályozni, ezért a koncert végén, lekapcsoltak minden világítást, így a bandatagoknak és hatalmas tömegnek vaksötétben kellett hazabotorkálniuk.
Az új album 1976. december 10-n jelent meg. A zenekar a nagyobb reklám kedvéért a sajtóbemutatót a Kempton Park-i lóversenypályán tartotta. Az EMI által szervezett futamon állítólag anélkül, hogy összebeszéltek volna, mind a négyen ugyanarra a lóra fogadtak, természetesen a nyertesre.
Az észak-amerika turnét 1977-ben minden eddiginél korábban kezdték (január 13-n) és minden eddiginél hosszabb volt (42 koncert). Kísérőegyüttesük az ír Thin Lizzy volt, ezért a turnét Queen-Lizzy turnénak nevezték. A két banda rajongótábora egymásra talált, és ez a turné lett a Queen legtöbb nézőt vonzó koncertsorozata. Ezután Japán helyett Európában jártak (Svédország, Dánia, NSZK, Hollandia, Svájc) egy hónapnyi pihenő után. Végül az otthon már nagyon várt hazai turnéval zárták a sorozatot.
Rövid pihenő után kiadták újabb kislemezüket, amelyre két olyan sláger került, amelyek a mai napig rendkívül gyakran hallhatóak: a We Are The Champions és a We Will Rock You. Az előbbi videoklipjében való szereplésre a rajongói klub tagjait először kérte fel a zenekar. Miután a felvétel a tervek szerint lezajlott, a zenekar koncertet improvizált, így köszönve meg a rajongók részvételét és kemény munkáját.
1977. október 28-n megjelent a News Of The World album. A cím a lapok ellenük irányuló támadására utalt. Ekkor felbontották a menedzseri szerződést John Reid-del, mert nem volt képes ellátni egyszerre két ilyen nagy munkát, mint a Queen és Elton John menedzselése. A válás igen baráti volt, hisz Freddie Rolls-Royce-nak hátsó ülésén írták alá. Ettől kezdve az együttes magát menedzselte és a korábbinál nagyobb luxust engedtek meg maguknak (pl. az amerikai turnékra magángéppel repültek).
Novemberben tehát ismét Amerikában koncerteztek, már másodjára az évben, és a legnagyobbak kiváltságaként végig teltházzal. Pontosabban a daytoni koncertre csak a jegyeket sikerült mind eladni, a rossz időjárás miatt az utak járhatatlanok lettek és csak a legfanatikusabbal tudták élvezni az előadást, amely egy fűtetlen teremben zajlott a fűtőberendezés meghibásodása miatt.
A turné hatalmas sikerének tudtában meglepő, hogy az album másik kislemeze (Európában a Spread Your Wings, Amerikában az It's Late) Queen-mércével mérve megbukott.
Aligha ezért, de négyhónapos szünet következett, mígnem európai koncertsorozatuk elindult. Immár szokás szerint Svédországban kezdték és Dánia, NSZK, Belgium, Hollandia, Franciaország, Svájc, Ausztria következett, összesen 15 előadás, ami az észak-amerikaihoz képest kevésnek mondható. Ismét otthon zárták az évet, és a korábbinál is kevesebb koncerttel, alig ötször vonultak fel a pódiumra, mindössze két helyszínen (londoni Empire Pool és a staffordi Bingley Hall).
Júliusban a zenekar stúdióba vonult, de ekkor első alkalommal, nem Angliában, hanem a svájci Montreux-ben vették fel az új albumot. Egyszer lelátogattak Nizzába, ahol megtekintették a Tour de France ottani szakaszát. Ez, és az egyik biciklista, inspirálta Freddie-t az új sláger, a Bicycle Race megírására, amely a következő kislemez dala lett. A beharangozáshoz kibérelték a Wimbledon Stadiont, ahol ötven meztelen lány részvételével bicikliversenyt tartottak. A kislemez eredeti borítóján a győztes versenyzőről hátulról készített kép volt látható, de a vaskalaposok nyomásának engedve villámgyorsan bugyit retusáltak rá.
Ősszel megjelent az album, mely a Jazz nevet kapta. Freddie így nyilatkozott erről: "A dzsessz bármit jelenthet, még zenét is...". Az album borítójába egy nagy méretű posztert csomagoltak, amely a meztelen biciklistákat ábrázolta. A prűdebb Amerikában a vásárlók a kép helyett egy kupont találtak a borítóban, amellyel megrendelhették a posztert. Freddie ezt megtudva két New York-i koncertre húsz lányt szerződtetett, akik végig fel-alá bicikliztek a színpadon, felettébb hiányos öltözékükben.
A koncertsorozat tehát ismét Amerikában kezdődött. A nyitóbuli, a New Orleans-ben rendezett bemutató parti felejthetetlen élmény volt a meghívottaknak. A házigazda szerepét a zenekar tagjai vállalták, hogy meghívhassák mind az EMI, mind pedig amerikai kiadójuk, az Elektra képviselőit. Ez volt az első alkalom, hogy a két cég vezetői találkoztak, ezért komoly hangsúlyt fektettek arra, hogy minden igazgató jelen legyen, létszámban lehetőleg felülmúlva a másikat. Az önfeledt szórakozásról a meztelen sárbirkózók, törpék, topless pincérnők, és egy sereg más érdekes és csodálatos figura gondoskodott.
1979 januárjában európai turnéra indultak, az eddigi leghosszabbra. Skandinávia helyett a Mediterráneumba látogattak, Spanyolország és Jugoszlávia (Zágráb, Ljubljana) szerepelt a programban. Ezen turné előadásaiból összevágva készült el a Live Killers, az első válogatás albumuk (és dupla albumuk), amely júniustól volt megvásárolható.
Márciusban pihenőt tartottak, ekkor vásárolták meg a montreux-i stúdiót és Freddie a helyi tó partján vásárolt egy házat, ahol igen sokszor lelt nyugalomra, főleg a későbbi években. A vétel után egyébként David Richards, a stúdió helyi hangmérnöke az iránt faggatózott, hogy mi vele a szándékuk, Freddie csak annyit vetett oda: "Belökjük a tóba, drágám!"
Áprilisban a zenekar Japánba utazott, hogy egy minden eddiginél nagyobb szabású turnéval engeszteljék a közönséget, az előző évben elmaradtakért.
Májustól újabb nagy tervet dédelgettek. Felkérést kaptak egy sci-fi film, a Flash Gordon zenéjének megírására. De a terv megvalósítása még váratott magára.
Nyáron új stúdiójukban elkészült a Crazy Little Thing Called Love című daluk mellett a Sail Away Sweet Sister, a Coming Soon és a Save Me. Ekkor kezdődött közös munkájuk Reinhard Mack hangmérnökkel, akivel olyan elégedettek voltak, hogy hamarosan társproducerré léptették elő. Mack német volt, ezért az albumot, a következő év első felében, Münchenben a Musicland Studiosnál fejezték be. Mack fia hamarosan megszületett, neve John Frederick lett és természetesen Freddie és John volt a két keresztapa.
Az 1979-es Crazy Tour a Queen első amerikai listavezető dalát hozta meg és természetesen aranylemez lett a tengerentúl és Európa sok országában egyaránt. Ez a koncertsorozat rendhagyó módon Írországban kezdődött (itt érkezett Superman vállán), és végre Nagy-Britanniát sem hanyagolták el, 19 koncertet adtak, az utolsót karácsony másodnapján. A koncert helyszíneinek többsége kis helyiségek voltak, hogy még bensőbb kapcsolat alakuljon ki a közönséggel, de inkább csak azt érték el, hogy ekkor rengeteg rajongójuk az épületen kívülről volt kénytelen hallgatni őket.
Az új évet az új lemez befejezésével kezdték. Mack új hangzást adott a zenekarnak. Ekkor használtak először szintetizátort. A rajongók először döbbenten fogadták, hisz a Queen többek között arról volt híres, hogy a korszellemmel ellentétben szintetizátor nélkül játszottak, de mivel nagyon jól illeszkedett a banda zenevilágába, nem homályosította el sem Freddie hangját, sem Brian gitárjátékát, a rajongók könnyen elfogadták.
Június végén indult és szeptember végéig tartott 1980-as észak-amerikai turnéjuk. Az Another One Bites The Dust a Queen legnagyobb példányszámban eladott kislemeze lett. Nagy áttörésnek számított az USA-ban, hogy a rock, a soul és a disco slágerlistákat egyaránt vezette.
Az év végén Európában turnéztak, közben december 8-n megjelent a Flash Gordon filmzene, amely vegyes fogadtatású volt. Nem lett akkora sikere, mint a többi albumuknak, de ez más kategória. Freddie nem énekel rajta, illetve csak egy dalban (amit kislemezen kiadtak), és ott is csak részben. Angliai koncertjükön ezen zenékből állították össze koncertjük egy részét, Freddie a szintetizátorzene alatt Darth Vader hasonmásán lovagolt. Ekkor láthatták először otthon Freddie új imázsát, ugyanis ekkor növesztett bajuszt, és vágatta még rövidebbre haját, elhagyta a körömlakkot és alapvetően más jelmezekben pózolt.
December 9-n lőtték le John Lennont, az élő legendát, aznapi koncertjükön (Wembley-ben) az Imagine-t adták elő, és az egész előadás szomorkás volt, a közönséggel együtt gyászolták a Beatles egykori tagját.
Rövid pihenő után 1981 februárjában, egy újabb japán turnét követően a zenekar Dél-Amerikába repült turnézni. A Queen volt az első zenekar, amely ilyenre vállalkozott a kontinensen, s ezzel számtalan követőnek taposták ki az utat. Korábban csak néhány latin híresség koncertezett itt (pl. Julio Iglesias), akik nem igényeltek nagy technikai háttért, és nem vonzottak ekkora tömeget.
Az első koncertet Buenos Aires-ben adták a Velez Sarsfield stadionjában 1981. február 28-n. Ezt követően még négy teltházas stadion-koncertjük volt, és személyesen találkoztak a kor legnagyobb focicsillagával, Maradonával. Ezután Brazíliába repültek, két koncert erejéig, de ezek történelmi koncertek. A két előadást adtak a Sao Paolo-i Morumbi stadionban, mert a riói Maracanaban nem engedélyezték. Így is rock&roll történelmet írtak, hiszen ez volt a világ legnagyobb fizető közönsége egyetlen zenekar koncertjén. A két este alatt 260 ezren látták a Queen-show-t. A műsor végén a berendezéseket szinte csempészve kellett titokban kijuttatni az országból, mert a helyi törvények szerint alapos vizsgálatnak kellett volna alá vetni azokat, amely hónapokra tétlenségre kárhoztatta volna az együttest.
Év vége felé Münchenben a banda lassan dolgozni kezdett az új albumon. Mielőtt befejezték volna visszatértek Dél-Amerikába szeptember utolsó hetében. Venezuelában terveztek öt koncertet, a harmadik napján azonban meghalt az ország ex-elnöke, és polgárháborús légkör alakult ki; a hátra levő koncertek elmaradtak. A zenekar érthető módon nem kívánt tovább maradni az országban, de azt elhagyni sem volt könnyű. José Rota menedzser egy rövid mexikói turnét javasolt, amiről meggyőzte a zenekart. Egy sikeres előadást tartottak is, de Rotát bebörtönözték és Jim Beach 25 ezer fontos óvadéka ellenében helyezték szabadlábra, hogy folytatódhasson a turné. A következő két koncert sem volt mentes a problémáktól. Rota visszaélt a Queen nevével és a bevételt is lenyúlta, a banda ezért úgy döntött elhagyják az országot, és soha többé nem térnek vissza.
Az események nem törték le őket. Montreux-be vonultak befejezni albumukat. Ekkor kereste fel őket David Bowie, aki akkor ott lakott. A stúdióban közösen zenéltek, énekeltek és elhatározták, készítenek ezekből egy közös dalt. A People In The Streets című dal, amelyet hamar átkereszteltek Under Pressure-re, az új album legnagyobb sikere lett. A kislemez még október végén jelent meg és a brit slágerlista élére került. A hozzá készített videoklip rendhagyó lett, mivel nem tudtak olyan időpontot találni, amely az együttesnek és Bowie-nak egyaránt megfelelt volna, David Mallett teljesen szabad kezet kapott, hogy vágjon össze valamit. Mallett régi és nem olyan régi felkavaró hangulatú kockákat talált, amelyek között volt az IRA belfasti merénylete is. Ez utóbbi miatt a BBC megtagadta a levetítését.
Az album munkálatai továbbra is lassan haladtak. Montrealba hívták őket koncertezni november végén és 1981 végén megjelent a Greatest Hits, Greatest Flix és a Greatest Pix. A Greatest Hits válogatásalbum azonnal felkerült az angol slágerlistára és tizenegyszeres platinalemez lett az idők folyamán, minden idők legnagyobb példányszámban eladott válogatás albuma Angliában.
A Greatest Flix a zenekar videoklipjeinek gyűjteménye úttörő volt, korábban ilyen jellegű kiadvány nem jelent meg. A Greatest Pix egy könyv, amely fotóit Jacques Lowe, Kennedy elnök egykori hivatásos életrajzírója válogatta össze, szintén nagy sikert aratva.
December 8-n a Királyi Filharmonikusok Zene- és Énekkara koncertet adott dalaikból a Royal Albert Hallban. A koncert, a lemez és a video teljes bevételét a fehérvérűség kutatására fordították, nem először segítve egy karitatív szervezetet.
Áprilisban jelent meg a Body Language kislemez, amelyhez készített videoklipet a világ sok országában betiltottak egészen a mai napig (Magyarországon nem), pedig sokkal kevésbé sikamlós, mint a mai videoklipek többsége.
A zenekar tizenkettedik albuma, a Hot Space 1982. május 22-n került az üzletekbe, miközben a zenekar egy hosszú európai turné közepén tartott. Áprilisban kezdték, ismét Svédországban, és Norvégiában folytatták egy újabb országot meghódítva. Június 5-n hatalmas szabadtéri koncertet adtak a Milton Keynes Bowl-ban fejezték be. Az egész koncertet felvette a Tyne Tees Television, Gavin Taylor rendező irányítása alatt, hogy később levetíthessék a Channel 4 The Tube című műsorában.
Egy hónapi pihenés után következett az észak-amerikai turné, senki sem gondolta volna, hogy a Queen történetében az utolsó. Októberben végül Japánba mentek.
1982 decemberében a Queen tagjai bekerültek a Guinness Rekordok Könyvébe, mint Anglia legnagyobb jövedelmű cégvezetői.
Az időközben kitört falklandi háború miatt az argentin kormány betiltotta a Queen dalainak sugárzását és a tervbe vett újabb koncertet örök időkre megtiltotta. Azonban aligha emiatt jelentette be az együttes, hogy féléves, sőt talán egyéves pihenőt tart. Az oka inkább az állandó koncertezés megunása lehetett, illetve a legújabb albumuk sikertelensége.
Új és külön utakon jártak hát 1983 első félévében. Freddie egy szólólemez készítésébe kezdett. Találkozott Michael Jacksonnal és néhány dalt félig elkészítettek, de nem fejezték be ezeket. Freddie terve egy új albumra így jelentős késést szenvedett.
A zenekar 1983 augusztusában újra stúdióba vonult, egy következő nagylemez terveivel. Ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy a Queen Amerikában készített (részben) egy lemezt. Egy új film, a The Hotel New Hampshire megzenésítésére kaptak ugyanis megbízást. A dologból végül semmi sem lett, a filmbe nem rakták be a Queen-dalokat, akik morcos utaztak így Európába, hogy Münchenben befejezzék az új albumukat.
1984 februárjában megjelent a The Works című lemezük, amely legnagyobb sikere a Radio Ga Ga kislemez lett. E dal 19 országban vezette a slágerlistát, csak éppen Angliában és USA-ban nem. Előbbinél a Frankie Goes To Hollywood Relax című száma (amely meleg-indulóvá vált) előzte meg egyedül, az USA-ban pedig kiderült, hogy a legjobb dalok közé nem lehet bekerülni turnézás nélkül. A dal videoklipjét ismét David Mallett rendezte, de Freddie is igen sokszor beleszólt a forgatásba, és a jelmezeket is ő tervezte (mint szinte mindig). Ismét feltűntek az angol Queen-klub tagjai, akik fehér kezeslábasban ütötték a ritmust. A klipben emellett feltűnik még a Metropolis című filmből néhány jelenet. Ez Freddie-nek köszönhető, aki a Metropolis felújításán munkálkodó producerrel, Giorgio Moroderrel kötött alkut. Freddie írt egy dalt a filmhez (ez lett a Love Kills), Moroder pedig rendelkezésükre bocsátotta a filmet egy videoklip elkészítése erejéig.
A következő kislemez, az I Want To Break Free elképesztő klipjét ismét Mallett rendezte, ismét szerepeltek a rajongók, de Freddie egészen más jelmezt kreált. A zenekar tagjai ugyanis a híres angol szappanopera, a Coronation Street szereplőinek jelmezeit viselték. A kérdésre, hogy "Miért?" Roger azt válaszolta, hogy megunta a komoly, súlyos videokat és elérkezettnek látta az időt, hogy megmutassák, továbbra sem veszik komolyan magukat. Az amerikai MTV nem volt hajlandó lejátszani a klipet, mondván homoszexualitásra buzdít, ennek képtelenséget azonban hamar belátták és engedélyezték a sugárzást.
Freddie ruhatervezésének csúcsát azonban az It's A Hard Life videoklipje hozta, a négy bandatag jelmeze lélegzetelállítóra sikerült.
A negyedik klipre (Hammer To Fall) már nem maradt sok erejük, idejük, egy egyszerű koncertfelvételt készítettek.
Freddie Love Kills nevű dala pedig kislemezen jelent meg, és jóval nagyobb sikert aratott, mint társai szólófelvételei.
Noha évközben volt már két fellépésük San Remoban és Montreux-ben, a turné csak augusztusban kezdődött Belgiumban. Milánóban először koncerteztek, ezzel Olaszország szeretetét is elnyerték. Szeptember 22-i hannoveri előadásukon Freddie térdszalagjai megsérültek, kis szünetet tartottak és a koncert végéig Freddie a zongoránál ült. A dolog nem viselte meg Freddie-t, az orvosi tanács ellenére befejezték a turnét a legkisebb probléma nélkül (legalábbis a külső szemlélők számára). A 23 előadásból álló sorozat után elfogadták a dél-afrikai meghívást, és Sun City-ben további hétszer léptek az október folyamán (öt előadás elmaradt Freddie hangszálgyulladása miatt). Ez a kiruccanás azonban komoly problémát okozott, hiszen Dél-Afrika az apartheid miatt nem kívánatos ország volt a világ számára, és az együttest kizárták a zenei szövetségből, az ENSZ feketelistára tette őket, hiába állították, hogy nem politizáltak, hanem zenéltek, és a zene mindenkié.
1985 januárját, a koncertmenedzser Gerry Stickells ötletének és szervezésének köszönhetően, részben Rio de Janeiróban töltötték. A Rock In Rio a valaha tartott legnagyobb rockfesztivál fő műsorszáma a Queen volt. Az egész fesztivált rögzítették dél-amerikai sugárzásra, de csak a Queen tudta megszerezni a jogot, hogy fellépését megjelentesse videon. A Rock In Rio videokazetta 1985 májusában jelent meg. Kétszer léptek fel, az első ráadásában egy furcsa jelenet zajlott. A ráadás az I Want To Break Free volt, amely Dél-Amerikában a szabadság dala lett, mert nem láthatták a videoklipjét, de erről az együttes nem tudott. Freddie, úgy mint korábban, parókában és pajkosan domborodó felsőben pózolt a közönségnek, akik ezt a dal megcsúfolásának vélték, és konzervdobozokkal, cipőkkel, kövekkel, ami kezükbe esett megdobálták a döbbent énekest. Freddie szerencséjére gyorsan kapcsolt, és ledobta magáról a női felszerelést, így a szokatlan közjáték ellenére nagy sikerrel ért véget a dal.
Ezután Freddie szóló albumának finomításán dolgozott, és áprilisban a nagyközönség is meghallgathatta dalait. A kiadói teendők másra hárultak, április 13.-val ugyanis elkezdődött az ausztrál turnéjuk, amely első állomása Új-Zéland volt, egészen pontosan Auckland. Szállodájuk előtt apartheid ellenes tüntetők fogadták őket, de később ilyen incidens már nem fordult elő. A Melbourne-i koncertet szinte sötétben játszották végig, mert meghibásodott a fénytechnikát vezérlő számítógép. A problémákkal, nem utolsó sorban a folyamatosan zuhogó esővel tarkított ausztrál turné után a zenekar Japánba ment. Ekkor tartottak utoljára koncertet e két földrészen.
Még 1985. március 23-n Freddie egy londoni bárban megismerkedett Jim Hutton-nal, akivel hamar szoros kapcsolatba került. Ismertségük nem futólagos volt. Noha kezdetben inkább viharosnak tűnt viszonyuk, mégis élete végéig hű társa maradt Freddie-nek. Ekkoriban egyébként leginkább Barbara Valentin társaságában szórakozott Münchenben, Jim inkább csak futó kapcsolatnak tűnt. Barbarával a jó viszonyuk egészen 1991-ig megmaradt, a szűk baráti társaság gyakori, ha nem is állandó tagja volt.
1985. július 13. nevezetes nap a rock történetében, mert aznap tartották a Live Aid Global Jukebox rendezvényt, azaz egy világszerte közvetített megakoncertet a londoni Wembley Stadionban és Philadelphiában. Az etióp éhezők megsegítésére rendezett program szervezője, Bob Geldof minden sztárt személyesen győzött meg a részvétele fontosságáról, azonban elsősorban a Queen-nek lett ez fontos.
A számtalan fellépő világsztár mindegyike 20 percet kapott, de az együttes erre a 20 percre három hétig készült, hogy minden tökéletes legyen. Az is lett. Az egész világ figyelte a koncertet, és a Queen-t a sajtó és a közönség a nap zenekarának kiáltotta ki. Egyöntetűen vallották: "A Queen ellopta a show-t!".
A Live Aid visszahozta azt a megbecsülést, amit dél-afrikai koncertjeiken vesztettek el, ezért az újabb fellépési ajánlatot visszautasították, helyette stúdióba vonultak egy új dal, a One Vision elkészítésére.
Russell Mulcahy rendező még közvetlenül a Live Aid koncert után kérte fel az együttest, hogy írjanak zenét készülő filmjéhez, a Hegylakóhoz. A film kasszasiker lett, nem utolsó sorban a banda dalai miatt. A filmhez írt dalokat néhány újjal 1986. június 2-n jelentették meg A Kind Of Magic néven. A címadó videoklipet egyébként Mulcahy rendezte. Az album azért csak ilyen sokára jelent meg, mert a bandatagoknak egyéb elfoglaltsága is volt. Freddie a Zazou című filmhez írt egy ma már igen ritka dalt, majd Billy Squier albumánál segédkezett, de legfőbb munkát a Time musical jelentette. Ezt egy jó barátja, Dave Clark írta és a dalokat különböző hírességek énekelték. Freddie a címadót és az In My Defense-t énekelte.
1986. június 7-n újra akcióba lendült a Queen-gépezet egy minden korábbinál nagyobb európai turnéra. Elkezdődött a Magic Tour of Europe, természetesen Svédországban. A turné egyik legfontosabb állomása a budapesti volt. Ez volt az első alkalom, hogy egy nagy rockbanda stadionkoncertet adott a keleti blokkban, a jegyek jó előre el is keltek. Itt találkoztak a Z'Zi Laborral, amellyel furcsa egyezséget kötöttek. Ők elénekelnek egy magyar népdalt a koncerten, a Z'Zi Labor pedig a veresegyházi asszonykórussal előadja a Rolling Stones Honkey Tonk Woman-jét. Mindkét fél eleget tett az egyezségnek. A koncertet a MAFILM rögzítette a Queen Films megbízásából, és az ország valamennyi 35 milliméteres kameráját össze kellett szedniük az eseményre. A film nem csak a koncertet mutatja be, hanem a tagok szabadidejébe is bepillantást enged, látható például Freddie, amint a magyar népdalt memorizálja. A filmet egyébként Zsombolyai János rendezte, és videofilmen is megjelent, a magyar mozikban is levetítették december folyamán.
Augusztus 9-n a zenekar egy különleges, az A Kind Of Magic borítója alapján kifestett helikopteren a Knebworth Parkba repült, a turné utolsó állomására. Egyúttal itt voltak a legtöbben, a rendőrségi becslés szerint mintegy 193 ezren, így egyúttal Anglia legsúlyosabb közlekedési dugójára is sor került, mert mindenki igyekezett hamar megérkezni.
A koncert végén Freddie így búcsúzott: "Köszönjük! Csodálatosak vagytok! Jó éjszakát és szép álmokat! Szeretünk benneteket!" Ez volt a Queen utolsó koncertje.
Több, mint egymillió néző látta a bandát összesen ezen az európai turnén, ebből nagyjából 400 ezren Nagy-Britanniában.
1986 novemberében az EMI Records valamennyi Queen lemezt kiadta CD-n, ez volt az első alkalom, hogy egy zenekar teljes életműve egyidőben vált elérhetővé ezen az akkor még új hanghordozón. Decemberben megjelent a 15. Queen lemez, egyúttal a második koncertalbum, a Live Magic, és azonnal harmadik lett a brit slágerlistán.
1987. február 3-n Freddie megjelentette a régi Platters dal, a The Great Pretender feldolgozását. A klipben Freddie felidézett néhány korábbi saját és Queen klip-pillanatot, nőnek öltöztette Peter Strakert és Roger Taylort, akik a háttérénekesnők szerepét játszották, és nem utolsó sorban maga is nőnek öltözött. A dal a legsikeresebb önálló dala lett életében.
Az év legnagyobb eseménye Freddie számára bizonyára a Montserrat Caballéval töltött közös munka volt. Caballé már régóta Freddie egyik kedvenc operaénekesnője volt, New York-ban személyesen is beszélgettek. A közös munka ötlete 1986 végén kezdődött. Barcelona polgármestere felhívta Caballét, hogy énekelne-e valamit a barcelonai olimpia népszerűsítésére. Ő szívesen vállalta, de a polgármester nem operát szeretett volna, hanem valami modern darabot. Ekkor vetették fel, hogy keressék meg Freddie-t. Az új kislemezén dolgozó énekes rajongott az ötletért, és elhatározta, hogy hamarosan találkoznak. Erre került sor március 27-n néhány barátja társaságában. Másnap este, amíg azon tűnődtek, hogy milyen dal kerüljön a The Great Pretender B oldalára; Freddie utánozni kezdte Caballét, amihez Mike Moran zongorán improvizált. Ebből született az Exercise In Free Love, amelyet Caballé is nagy örömmel énekelt. Áprilisban megszületett a Barcelona című dal, és Freddie nagy lelkesedésében még néhány dalt írt, így nem csupán kislemez, hanem rendes album jelent meg a kettősről (ez már csak következő év októberében).
1987. május 30-n léptek fel először együtt Ibizán több hírességgel (Duran Duran, Chris Rea) együtt. A Barcelonat adták elő, amelyet a Spanyol Olimpiai Tanács az 1992-ben tartandó Olimpiai Játékok himnuszának választott, ám később meggondolták magukat, alaposan megdöbbentve a rajongókat. Bár utólag a döntés helyes volt, hisz Freddie halála miatt mindenképp más himnuszt kellett volna választani.
Freddie és Caballé Barcelonában, 1988. október 8-n lépett fel újra együtt a Nemzetközi Vöröskereszt megsegítésére szervezett koncerten, amely egyben az olimpia előünnepe is volt. Az estet, amelyen a spanyol király és királynő is jelen volt, a kettős zárta. A Barcelonát, a The Golden Boyt és a How Can I Go On-t adták elő megjelenés előtt álló nagylemezükről. Ez volt Freddie utolsó nyilvános fellépése, és majdnem az első, amely playbackről ment. Az okról Freddie azt nyilatkozta, hogy hangszálgyulladás gyötörte, de ma már biztosra vehető, hogy ez csak kifogás volt, a probléma sokkal súlyosabb és szomorúbb.
Rudi Dolezal és Hannes Rossacher az osztrák rendező-producer páros végig követte a Queen-t a Magic Tour során, lefilmezték őket a színpadon, az öltözőben, pihenés közben és általában mindenhol. Majd interjúkat készítettek a zenekarral, barátaikkal, rajongóikkal és más sztárokkal. Végül 1987 novemberében megjelent az összevágott háromrészes alkotás, a Magic Years videokazetta. A trilógia számos díjat nyert, köztük a legnagyobb film és TV fesztivál elismerését, a Silver Screen díjat.
Freddie szembesülve halálos betegségével életmódot változtatott és már nem a korábbi kicsapongó, állandó nyüzsgés közepette szórakozott. Legtöbb idejét londoni házában, a Garden Lodge-ban töltötte Jimmel, Joe Fannellivel és Peter Freestonnal, akit csak Phoebe-nek becéztek, valamint természetesen macskáival. Barátnői, Mary és Barbara is gyakran meglátogatták, de különböző kisebb házi partikra is ellátogatott.
1989 januárjában a Queen stúdióba vonult, hogy új lemezt készítsen. Talán Freddie halálos betegsége volt az oka, hogy új koncepcióval kezdtek a dalíráshoz. Eddig szinte mindig egy bandatag írta a szöveget és a zene nagy részét, most azonban alapvetően közös munkát végeztek a dalokon, persze ez nem jelentette azt, hogy egyes darabok nem jellegzetes hangzásúak. Ennek az egységnek a szimbóluma a május 22-n megjelent album borítója, amelyen a négy tag arcképét egybeolvasztották. Az album címe is találó: The Miracle - a csoda. Sorra készültek az albumról a kislemezek és a videoklipek, amelyeken Freddie borostás arccal állt a kamera elé, hogy a közelről már észrevehető AIDS-re utaló jeleket (Kaposi-szarkóma) eltakarja.
Az album Európában óriási siker lett. Azonnal szinte mindenhol a slágerlisták élére került, ennek tudtában meglepő, hogy a kislemezek közül a legsikeresebb is csak harmadik lett Angliában. Az I Want It All és a Scandal klipje szokványos volt, de a címadó dalé annál kevésbé. Gyermek hasonmásokat kerestek, és a négy kis győztes rendkívül ügyesen imitálta a valódi bandatagokat (Freddie hasonmása az őt megszólalásig tökéletesen utánzó Ross McCall volt). Az Invisible Man klipjét számítógépes animációkkal tették szó szerint színesebbé. A videoklipek közül azonban a Breakthru került a legtöbbe, mintegy 380 ezer fontba. Az összeg jelentős részét a biztosítás tette ki, ugyanis egy száguldó vonaton forgattak. Kibéreltek egy Cambridgeshire-i magánvasútszakaszt régi gőzmozdonnyal és egy nyitott vagonon zenéltek. A klipen feltűnt Debbie Lang, Roger élettársa is, Freddie szerint nehéz volt erről meggyőzni Rogert. Szerencsére semmilyen baleset, sérülés nem történt a forgatáson.
USA-ban azonban nem arattak sikert, pedig az ottani újságírók igen pozitívan jellemezték az albumot, szemben brit kollégáikkal. Komoly reklámhadjárat nem folyt a fél-kontinensnyi országban, így a komoly siker is elmaradt, 24. helyre kúszott fel a slágerlistán.
A turnék helyett a rajongók kénytelenek voltak megelégedni egy új videokazettával, a Rare Live - A Concert Through Time And Space, amely a zenekar egész pályafutását mutatta be.
1989 novemberének végén a zenekar ismét montreux-i stúdiójukban volt, elkezdődtek a munkálatok az újabb, borongósabb hangulatú albumukon. Lassan haladtak, Freddie mind többet betegeskedett, de hallatlan akaraterővel gyűrte le fájdalmait.
Freddie közben megint keresztapa lett, most legkedvesebb barátnője, Mary révén.
1990. február 18-n a Queen-t végre elismerésre méltatta a Brit Lemezkiadók Szövetsége, és átadták nekik a díjat a "Brit zenéhez való kiemelkedő hozzájárulásért". A tagok együtt vették át az elismerést, majd sztároktól (Freddie egyik bálványa, Liza Minelli is eljött) hemzsegő bulit tartottak huszadik születésnapjukat megünnepelve a londoni Groucho Club-ban.
1990 novemberében a Queen megvált a Capitoltól, és új lemezszerződést kötött hangfelvételeik észak-amerikai terjesztésére, a Disney csoporthoz tartozó Hollywood Records-szal. A cég igen jól járt, hisz megkapták valamennyi album re-master CD-n való kiadásának jogát, az együttes dalai addig a CD lemezeken nem voltak kaphatók Észak-Amerikában.
1991. január 14-n a Queen megjelentette hat és fél perces, nagyszabású kislemezét, az Innuendot. Óriási siker lett, a zenekar megszerezte harmadik angol Number One-ját. Az azonos című album február 4-n jelent meg, és az is rögtön listavezető lett Angliában és Európában egyaránt, sőt az USA-ban is bekerült a legjobb harmincba. Az album egyik érdekessége, hogy a 19. században élt francia grafikus, Grandville rajzai díszítik.
A videoklipen csak az együttesről készült animációk láthatóak, a tagok nem. A Jarry Hibbet animációi mellett gyurmabábúk ugrándozása és régi filmbetétek láthatóak, például magyar néptáncosok.
A következő klipben már szerepeltek a bandatagok, Freddie azonban rettentő erős sminkben lépett kamera elé, hogy ne lehessen észre venni betegségét. Az I'm Going Slightly Mad klipet részben Freddie rendezte, sok humoros jelenet szerepel a majdnem végig fekete-fehér filmben.
Május 30-n vették fel a These Are The Days Of Our Lives videoklipjét, ez lett Freddie utolsó filmfelvétele, amely végén Freddie suttogja a szavakat: "I still love you" (Még mindig szeretlek). Az Egyesült Államok számára a videokliphez Disney animációkat készítettek.
Az utolsó videoklip, a The Show Must Go On, más csak korábbi klipekből összevágott egyveleg.
Október végén megjelent a Greatest Hits II, és a Richard Grey által válogatott Greatest Flix II és a Greatest Pix II. Végül egy Box of Flix nevű különleges kiadványt is megjelentettek, amely a Flix One és a Flix Two mellett négy ritka felvételt is tartalmazott.
November 23-n Freddie tudatta a világgal, hogy AIDS-ben szenved. És másnap harca véget ért, békésen elhunyt otthonában, a londoni Garden Lodge-ban szerető barátai körében. A rajongók a világ minden részéről virágokat és táviratokat küldtek, sokan Londonba utaztak, hogy leróják kegyeletüket Freddie házai előtt. Három nappal halálát követően alig ötven meghívott körében zoroasztriánus szertartású temetést tartottak. Freddie hamvait később a genfi-tó melletti kedvenc házánál szórták a tóba.
Freddie utolsó kívánságának megfelelően, a Terence Higgins Trust AIDS elleni harcát segítendő, kiadták a Bohemian Rhapsody - These Are The Days Of Our Lives kislemezt, amely első helyen kezdett az angol slágerlistán, és öt hosszú hétig ott is maradt. Több, mint egymillió fontot hozott AIDS alapítványi célra. Ezzel a Bohamian Rhapsody lett az egyetlen dal, amely kétszer lett a brit slágerlista vezető dala. Ez a kislemez lett az év legjobb kislemeze is. A díjkiosztó ünnepségen Roger és Brian bejelentették, hogy a Wembley stadionban, egy nagyszabású emlékkoncerten kívánnak végső búcsút venni Freddie-től. A jegyek másnap kerültek forgalomba, és anélkül, hogy a fellépők neve ismertté vált volna, mind a 72 ezer jegy elkelt alig négy óra leforgása alatt.
1992 április 20-n, húsvét hétfőn tartották ezt a hivatalos nevén: A Concert For Life: The Freddie Mercury Concert For AIDS Awareness koncertet.
A stadion tele volt, és további egymilliárdan élvezhették a koncertet az élő közvetítésnek köszönhetően. Majd megalapították és bejegyezték a Mercury Phoenix alapítványt, hogy a Freddie Mercury Emlékkoncertből befolyt összeget kezeljék. Karácsony előtt megjelent dupla videokazettás változata a koncertnek, annak ellenére, hogy az előadás igen gyengére sikerült a fellépők Freddie-hez nem mérető kvalitása miatt. Sikert talán csak Lisa Stansfield George Michael duója aratott a közösön előadott These Are The Days Of Our Lives-szal, ezt a dalt 1993-ban egy kislemezen külön ki is adták.
A The Freddie Mercury Album 1992 novemberében jelent meg, egyszerre az első kislemezével, az In My Defence-szel. Ezt a The Great Pretender követte, majd a Living On My Own. Ez utóbbiért Freddie posztumusz Ivor Novello díjat kapott, mert ez volt Az 1993-as Év Nemzetközi Slágere.
Négy év munka után, 1995. november 6-n jelent meg a Queen huszadik, s egyben utolsó stúdiólemeze, a Made In Heaven. A lemez felvételei 1991 áprilisában kezdődtek, és Freddie életének utolsó hónapjaiban szakadtak meg. A lemezt, amelynek nagy részét John, Brian és Roger Freddie halálát követően készítette el, Freddie halhatatlan szellemének ajánlották, tekintettel kérésére, hogy az anyagot befejezzék és bemutassák a közönségnek.
Az album végzet-hangulatát két szám határozza meg: az A Winter's Tale, amely Freddie utolsó szerzeménye volt, illetve a Mother Love, Brian és Freddie közös dala, amely a Freddie által utoljára felénekelt hangokat tartalmazza.
A Made In Heaven munkálatai főként a Queen montreux-i stúdiójában zajlottak, abban a svájci városban, ahol Freddie abban az időben lakott. Ezt a történelmi helyszínt örökítették meg a lemez borítóján egy tájfotóval, rajta a tóval, amelyre Freddie háza nézett.
Sokaknak a Made In Heaven nem egyszerűen a Queen utolsó, de egyben legjobb lemeze is. Az újszerű videoklipjeiről ismert Queen az album dalait addig nem látott vizuális formában kívánta megjeleníteni. Ezt úgy érték el, hogy felvették a kapcsolatot a British Film Institute-tal, és a filmintézet fiatal, tehetséges rendezőit bízták meg a klipek elkészítésével.
Az első ilyen az Evolution volt, amelyet Simon Pummel készített a Heaven For Everyone-hoz. A BFI közreműködés további hat filmre szólt.
A Made In Heaven lemez megjelenése kíváló alkalmat adott a Queen 25 éves pályafutásának összefoglalására. Egy héttel követte az Ultimate Queen kiadvány, egy exkluzív, 20 CD lemezt falra akasztható különleges dobozban összefoglaló ritkaság. A gyűjtemény a stúdióalbumokon kívül a három koncertlemezt is tartalmazza. A sorszámozott gyűjteményben az albumok csúcsminőségű litográfia borítóval és egy 12 oldalas, színes könyvecskével egészültek ki.
A gyűjtemény mellett egy dokumentumfilm jelent meg videon, Champions of the World címmel. A kétórás anyag olyan képeket és zenerészleteket tartalmaz, amelyek korábban nem voltak hozzáférhetőek. A Champions of the World a zenekar történetén kívül John, Brian, Freddie és Roger életébe is bepillantást enged.
November 8-n Irena Sedlecka megbízást kapott Freddie Mercury életnagyságú szobrának elkészítésére, melyet 1996-ban állítottak fel Montreux-ben.
A november folyamán a londoni Museum of the Moving Image-ben kiállítottak egy hologrammos filmet, amelyen tulajdonképpen Freddie 3 dimenziós hasonmása jelent meg.
1997 tavaszán utazó kiállítást rendeztek a Freddie Mercury-ról készült legjobb fotókból.
Novemberben jelent meg a Queen Rocks válogatás, amelyen a zenekar keményebb felvételeit gyűjtötték össze. A lemezen egy vadonatúj dal is szerepel, a No-One But You, amely az első olyan felvétel, amelyet a Queen Freddie nélkül írt és rögzített. A dal a rajongók kérése alapján kislemezen is megjelent. A Rocks lemez borítóján a Queen címer vadított változata látható.
1998 novemberében néhány országban megjelent a Queen Rocks videováltozata.
A nyár folyamán jelent meg Angliában egy bélyeg, amely Freddie-t ábrázolta. A bélyeg sok vitát váltott ki, mert az angol törvények értelmében a bélyegek a királyi család tagjain kívül nem ábrázolhatnak élő személyeket - márpedig, Freddie mögötti képen jól kivehető Roger feje, amint dobjait püföli. Így Roger Taylor volt az első, aki életében egy hivatalos angol postai bélyegen szerepelt!
Kiváló tanuló volt, de a sportokban is jeleskedett. Ügyesen bokszolt, egy második helyezést ért el a magasugró iskolai versenyen, de a legnagyobb sikert az asztaliteniszben aratta, ahol iskolabajnok lett 1957-ben. Felnőtt korában is szinte legyőzhetetlen volt, legalábbis barátai körében.
Rajztudásával szintén kitűnt társai közül, nagyon ügyes arcképeket készített osztálytársairól. Tehetségét anyai nagynénje, a grafikus Sheroo képezgette. Emellett megtanult zongorázni és 1958-ban megalakította négy társával a Hectics nevű együttest, amely zongoristája lett. Az énekes-frontember nem ő, hanem Bruce Murray volt.
Freddie ebben az iskolában az utolsó évben felfedezte saját szexuális beállítottságát, természetesen a legnagyobb titokban. 1962-ben jó eredményekkel tette le O-szintű vizsgáit művészetből, angol nyelvből és történelemből, majd hazaköltözött a korábban szintén hazatelepült szüleihez. A szigeten azonban mind viharosabb politikai ill. függetlenségi csatározások kezdődtek ekkor. 1963 végén népszavazás döntött a gyarmat függetlenségéről, és nem sokkal későbbi egyesüléséről Tanganyikával. A forrongó helyzet elöl a család Angliába költözött.
Feltham-be költözött a család, egy London melletti kisvárosba, nem messze Brian May-éktől, de soha nem találkoztak.
Freddie, szülei akarata ellenére, képzőművészeti főiskolába akart jelentkezni, de ehhez ebből a tárgyból magasabb végzettségre volt szüksége. Az A-szintet az Isleworth Politechnic-ben szerezte 1966-ban, majd felvételt nyert az Ealing College of Art grafikus illusztrátori szakára.
Ekkor már elhagyta Feltham-et és Londonba, Kensingtonba költözött. Ekkor hagyta el végleg vallását is, Angliában ugyanis szülei a csekélyke párszi közösséggel együtt gyakorolta hitét. Freddie önellátó volt, mosogatott, rakodott, mikor mi adódott.
A főiskolán összebarátkozott egy felsőéves társával, Tim Staffelel, aki bemutatta őt együttesének. 1968 őszén ismerkedett meg a Smile-lal, ahol Tim mellett Brian May gitározott és Roger Taylor dobolt. Freddie úgy érezte neki is zenélnie kell, de ez még váratott magára, viszont a Smile mintegy negyedik tagja lett, minden koncertjükre elkísérte a bandát.
Freddie ritkán járt haza, inkább Roger Taylor-nál vagy Chris Smith és Paul Humberstone osztálytársainál lakott.
1969 nyarán letette utolsó vizsgáit is, de nem talált megfelelő munkahelyet, igaz nem is nagyon keresett. Ekkor már szinte biztos volt benne, hogy zenélni fog, noha tapasztalata nem sok volt. Hogy ezt pótolja, gitárleckéket vett (autodidaktaként) és egy Liverpool-ból a fővárosba érkező bandához, az Ibexhez csatlakozott énekesnek. A Smile törzshelyén találkozott a három fiú: Mike Bersin, Mick "Miffer" Smith és John "Tupp" Taylor-ral és gyorsan megegyeztek.
Hogy megéljen valamiből, Roger Taylorral egy használt ruha kereskedést nyitottak Kensingtonban. Freddie így összekötötte a kellemest a hasznossal, hisz szinte szenvedélyévé vált a furcsa ruhák összegyűjtése és megjavítása, ettől kezdve ez pénzt is hozott a házhoz.
Egy kölcsön kapott vén Ford Transit-tal járták az országot az Ibex és a Smile közös koncertjeire. Freddie már ekkor feltűnést keltett előadói stílusával, kinézetével, pózaival. Ekkor született első, Bersinnel közösen írt dala, a Lover, amely később, átdolgozva Liar néven vált ismertté a Queen albumon. Egy koncertjükön Freddie nagy lelkesedésében eltörte a mikrofonállványt, de a show természetesen folytatódott immár új elemmel, amit Freddie igazán kihívóan használt. Később ez félbe tört mikrofonállvány szinte védjegyévé vált.
Mick, aki egyébként nehezen bírta elviselni Freddie affektáló stílusát, hamar kivált a bandából. Helyére Richard Thompson lépett, aki korábban az 1984 dobosa volt. A bandának pedig Freddie új nevet adott: Wreckage (Roncs). Az ötlete nem volt népszerű, de ő hamar feltalálta magát. Külön-külön beszélt a tagokkal, hogy már csak az illető az egyetlen, aki ellenzi, így egyesével meggyőzte mindannyiukat a névcseréről.
Október 31-n lépett fel először az új banda az Ealing College-ben. Év végére azonban feloszlottak, Freddie új zenekart keresett.
Egy újságban lelt a hirdetésre, hogy a Sour Milk Sea új énekest keres. A február 6-i meghallgatás egészen egyszerű volt Freddie számára. Mikor meglátták testhez álló vörös bársonynadrágjában, rókaprémmel a nyaka körül, rögtön eltanácsolták a többi néhány jelöltet és egyetlen énekhang nélkül megegyeztek vele. Chris Dummett és Freddie elég félre érthetően pózolt fellépéseiken, de Chris szerint ennyi volt az összes testi dolog közöttük.
Ez a banda is hamar feloszlott, áprilisra Freddie ismét együttes nélkül maradt. Mivel ekkor a Smile is feloszlott, pontosabban Tim Staffel megelégelte a kisszerűséget, kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy a három srác közös zenekart alapítson. Roger, Brian és Freddie ekkor az új banda nevének a Queen-t fogadta el. Aligha meglepő, hogy Freddie ötlete volt a név, amely a szlengben homoszexuálist jelent.
1970 áprilisában tehát megalakult a Queen. Brian lett a gitáros, Roger a dobos, Freddie pedig énekes, a hiányzó basszusgitárosnak Mike Grose, Roger egykori iskolatársa és barátja állt be. Freddie ambícióval telve hamar neve megváltoztatása mellett döntött, és a csillogó Mercury-t vette fel. Az új név hamarosan új becenevet is hozott Freddie-nek. Ugyanis akkoriban viszonylag ismert volt Melina Mercouri, görög színésznő, aki után Freddie-t barátai Melinának becézték.
A banda az Imperial College-ben (Brian itt tanult) lépett többnyire a közönség elé, de július 27-n Truro-ban (Roger családjának lakhelye) tartott koncertet a Vöröskereszt javára. Az éltesebb nézők egy része értetlenül nézte, mi köze e bandának a Vöröskereszthez, de a közönség többsége ovációval fogadta az előadást, amely első dala a később klasszikussá vált Stone Cold Crazy volt. A bandát a reklámok ekkor még, Roger miatt, aki a Smile tagjaként itt sok apró sikert aratott, Smile-nak nevezték, de természetesen hamarosan a reklámokon is Queen lett a banda neve.
Mike augusztusra kilépett a bandából, helyébe Roger egy másik barátja, Barry Mitchell került, de csak januárig. Újabb basszusgitárost kellett találniuk, csak remélték, hogy véglegesen. Egy diszkóban összeismerkedtek John Deaconnal, aki, miután meghallgatták zenélni is, a Queen tagjává vált. Így 1971 februárjában kialakult a végleges felállása a Queen-nek.
Ezekben a hónapokban Freddie megismerkedett egyik csinos kensingtoni vásárlójával, Mary Austinnal. Az ismerettség hamar szerelembe fordult és, noha 1977-től már csak "barátok" voltak, élete végéig szoros kapcsolat maradt közöttük.
Rengeteg gyakorlás eredménye volt a ritka fellépések utáni zajos siker. 1971 nyarán cornwalli turnéra indultak, de a középszerűségből ekkor még nem nőttek ki. Ehhez egy szerencsés véletlennek kellett történnie. Szeptemberben a De Lane Lea Studios velük próbálta ki új berendezésüket és demofelvételeket készítettek velük. Ekkor énekelték szalagra a Keep Yourself Alive, Liar (Freddie), The Night Comes Down és a Jesus (Freddie) dalokat. A szalagot továbbították John Antony-nek, a Trident Audio Productions Ltd. alkalmazottjának, aki a főnökének, Norman Sheffield-nek. 1972. március 24-n személyesen ment el Sheffield a Queen Forest Mill-i koncertjére, hogy meggyőződhessen jó helyre fekteti pénzét. A Tridenttel kiadói, gyártói és menedzsment szerződést írták alá májusban, és a Queen, igaz csak ősszel, stúdióba vonult, hogy a lemezkiadáshoz rögzítse dalait.
Freddie-t eközben bemutatták Robin Cable-nek, a producernek, aki a Beach Boys szerelmese volt. Rávette Freddie-t, hogy a Beach Boys I Can Hear Music dalát énekelje el. A kislemez azonban csak egy évvel később került kiadásra, egy Dusty Springfield dal, a Going Back feldolgozásával. A kislemez Larry Lurex nevén jelent meg, még a Queen első lemeze előtt, de nem aratott nagy sikert. A második dal első két sora azonban az utolsó Queen-dalon hallható, Freddie utolsó dalának (Mother Love) végén ebből a dalból hangzik fel a sokat sejtető sor:
"I think I'm going back to the things I learnt so well in my youth" - Úgy gondolom egyszer még visszajövök azon jó dolgokért, amit fiatalságomban tanultam.
A szerződés és az első lemez kiadása között egy év telt el, a Trident nem siette el a dolgot, és felfedezettjeinek sem sok pénzt fizetett, mindössze heti 80 fontot, amit a későbbiekben sem emeltek meg sokkal. Az eltelt időben Freddie megtervezte az együttes logóját: a jellegzetes Queen-címert. Alapja a négy tag csillagképe volt. Briant egy rák, Rogert és Johnt egy-egy oroszlán jelképezte, Freddie Szűz csillagképére pedig a két tündér utalt. Ez is Freddie szójátékát mutatja, a tündér (fairy) az angol szlengben ugyanis homoszexuálist jelent.
Az album producere John Antony és Roy Thomas Baker lett, aki a stúdióbeli munkálatokat is irányította, ráadásul a végső hangzásba is beleszólt, amely komoly vitákat generált. Ekkor rögzítették ugyanis a Mad The Swine c. dalt is, de ehhez egész más hangzást képzelt el az együttes és mást Baker. Mivel kompromisszumra egyik sem volt hajlandó, e dal végül nem került fel az albumra, csak 1991-ben hallhatta a nagyközönség a Headlong kislemezen.
Bernie Andrews szponzorálásának köszönhetően a legfőbb zenei rádióadó, a Radio One egyik 1973 februári műsorába bekerült négy daluk (Keep Yourself Alive, Doing All Right, My Fairy King és a Liar). A Trident még januárban rábeszélte az EMI képviselőjét, Roy Featherstone-t, hogy vállalják az album kiadását, de őt csak az ezen dalok által kiváltott közönségsiker győzte meg végleg. Április 9-i koncertjükön pedig az Elektra igazgatóját, Jack Holsent vették rá a szerződésre, amely Európán kívüli lemezkiadásra szólt. Az egész Európára kiterjedő lemezkiadásról szóló szerződést még márciusban írták alá, az album július 13-n jelent meg, míg az első kislemez július 6-n (Keep Yourself Alive és Son And Daughter). A borító fényképét Doug Puddifoot készítette, aki ugyanezen célból Freddie lakásán is készített fotókat a fiatal bandáról.
Még júliusban, nem sokkal a lemez megjelentetése után az EMI egy névtelen kazettát küldött a BBC-be. A BBC2 The Old Grey Whistle Test c. július 24-i műsorán le is játszották a Keep Yourself Alive-t és néhány más dalt F. D. Roosevelt kampányáról készült film háttérzenéjeként. A szokatlan műsor eredményeként másnapra már kiderült a titokzatos zenekar kiléte, és a BBC egyik zenei műsorába hívták meg őket, amely jót tett a friss album népszerűsítésének.
A banda nyáron elkezdte újabb albumának felvételeit, de Freddie ekkor még Alan Mair-rel vezette kensingtoni boltját. Szeptember 13-n Londonban volt egy nagyobb koncertjük (amit a Radio One rögzített), majd a Trident megszervezett egy angliai turnét, amely során a Mott The Hoople , amerikai együttes előzenekara lettek. Bemelegítésként októberben a kontinensen zenéltek. Először Párizsban, majd Belgiumban, Hollandiában, de csak televíziós rögzítésre. Koncert csak az NSZK-beli (Frankfurt) volt, de ez sem nagyszabású.
A november 12-n kezdődő turné során mind híresebbek lettek, kezdték elhomályosítani a turné főattrakcióját, a Mott The Hoople-t. A kritikák élesek és kegyetlenek voltak az együttessel, de őket ez nem kényszeríttette változtatásra, hisz a közönség volt számukra a fontos. A sajtóval való rossz viszonyuk a későbbiekben sem változott. A sikeren felbuzdulva a turné észak-amerika ismétlését szervezték meg a következő évre.
A turné vége előtt a BBC újabb dalok rögzítését kérte az együttestől, amely december 3-n meg is történt. Ekkor játszották el a Great King Rat (Freddie), a Son And Daughter, a Modern Times Rock 'N' Roll és az Ogre Battle (Freddie) dalukat. Ezek a korábban rögzített másik négy dallal együtt 1989-ben jelentek meg együtt egy lemezen Queen At The Beeb néven (A Beeb a BBC beceneve).
1974 januárjában befejezték a stúdiómunkát újabb albumukon és Ausztráliába mentek, hogy ott is bemutatkozzanak. Két koncertre szerződtek, de csak egy valósult meg, ugyanis több probléma adódott.
Nem elég, hogy Freddie füle begyulladt, komoly összetűzésbe keveredtek a helyi rendezőgárdával, akik a koncerten egyszer csak lekapcsolták rövid időre a világítást. A fiúk ezek után nem vállalták a további koncertezést, inkább hazamentek. Otthon a reptéren újságírók hada várta őket, mert mindenki azt hitte, hogy az angol királynő érkezik, nem a nevét viselő együttes.Mintegy kárpótlásul érte őket a hír, hogy az Év Legígéretesebb Tehetségei választáson másodikak lettek (Leo Sayer mögött), és megalakult az első hivatalos rajongói klub (Fan Club).
Február végén megjelent újabb kislemezük (Seven Seas Of Rhye/See What A Fool I've Been) és bemutatkoztak a Top of the Pops c. tv-műsorban is. A nagylemez az olajválság miatt a tervezettnél később, március 8-n került a boltokba. A probléma ezzel az volt, hogy angliai turnéjuk addigra már javában tartott, vagyis marketing szempontból volt rossz az időzítés. Az album ennek ellenére nagy siker, aranylemez lett.
Man szigetén (NBr.) rendezett koncertjük után a rajongók szétverték a bandatagok szállodai szobáját, a Broadway-en pedig a koncerttermet. Mindkét rendezvény után örökre kitiltották az együttest, mert kívántak látni többé ilyen közönséget, noha a jegybevétel fedezte a károkat. A legsúlyosabb eset azonban 1974. március 16-n történt a stirlingi koncertjükön, ahol a negyedik ráadásra már nem jöttek ki, ezért verekedés tört ki a nézők között és két fiút megkéseltek. Szerencsére nem halt meg egyikük sem, és a rajongók soha többé nem viselkedtek így, mint ebben az évben.
Április közepén kezdődő észak-amerikai turnéjukon Brian fertőző májgyulladást kapott, valószínűleg ugyanattól a piszkos tűtől, amivel ott már meggyűlt a baja. A turnét azonnal le kellett mondani, Brian hosszú időre, egy egész hónapra kórházba került. Helyükre a Mott The Hoople előzenekaraként a Kansas került. A banda nem töltötte tétlenül az időt, amíg Brian kórházban volt, neki álltak egy újabb albumnak, amely év végére már megjelenhetett. Ez volt a Sheer Heart Attack, amely már platinalemez lett, és az USA-ban is bearanyozódott.
Őszre álltak össze, hogy az új albumot népszerűsítő angol turnét megkezdjék. A nagy keresletre való tekintettel meg kellett hosszabbítani, így csak november 20-n fejezték be, de csak Angliában, ugyanis eztán Svédország, Finnország, Belgium, NSZK, Hollandia és Spanyolország következett.
Az 1975-ben kiadtak egy újabb kislemezt a sikeres albumukról (Now I'm Here/Lily Of The Valley). Január végén már USA-ban turnéztak, 30 koncertet adtak. Noha Freddie szinte végig torokgyulladással küzdött, amely később is minden turnén kiújult, tökéletes show-t adtak elő.
Áprilisban Seattle-ben befejezték a turnét, és a japán körút előtt útba ejtették Hawaii-t, hogy végre kipihenhessék magukat. Egy hétig tartott csak az üdülés, április 18-n már Tokióban fogadta őket mind szélesebb rajongótáboruk. Itt csak 8 koncertet adtak, májusban hazaértek majdnem féléves távollét után.
Otthon sorra kapták az elismeréseket: a Disc magazin olvasói a legjobb élő brit zenekarnak szavazták meg, Freddie Ivor Novello-díjat kapott a Killer Queen-ért, a kislemez az év kislemeze lett.
A kiadóval azonban komoly gondok voltak, mert a sikerek ellenére elenyésző pénz jutott el hozzájuk. Hiába tették ezt szóvá, a Trident nem változtatott, ezért felbontották velük a szerződést. A szakítás igen drága volt, százezer fontot kellett fizetniük és még néhány jogot adtak át. Mindez azt jelentette, hogy sikerre lettek ítélve, hisz máskülönben sosem fizetik ki adósságukat. Az újabb siker nem váratott sokáig magára és nagyobb volt minden eddiginél és később jövőnél.
1975 nyarán nem csak a Tridenttől és Roy Thomas Bakertől váltak meg (ő még a Jazz album erejéig visszatért), hanem menedzserüktől, Tony Brainsbytől is. Helyébe John Reid lépett, aki Elton John menedzsere is volt egyszerre. Ez kezdetben egyértelműen jó döntésnek tűnt. Reid nyomban kicsikarta az EMI-nál azt az előleget, amiből ki tudták fizetni a Tridentet. Önállósították magukat, és minden eddiginél nagyobb költségvetésből neki kezdtek az új albumnak, az A Night At The Operának. Október végén megjelent a Bohamian Rhapsody, amely a lemezeladási listák legnagyobb sikere lett sorra az országokban. Sikerét mutatja, hogy a dalnak a rajongók új nevet adtak: Bo Rap-nek, Magyarországon pedig Bohém Rapszódiának keresztelték át. 9 hétig vezette a UK Chart-ot, a Queen egyetlen platina kislemeze lett (ráadásul újabb kiadása szintén, amivel az egyedülálló a brit zenetörténelemben). Ez a dal szintén hozott egy Ivor Novello-díjat Freddie-nek, és természetesen az év kislemeze lett.
A dalt gyakran ötfelvonásos mini-operaként emlegetik, amely értelmét senki sem találja. Freddie egy nyilatkozatában bevallja, hogy nincs is, de ismerve Freddie-t tudhatjuk, hogy csak a dal iránti érdeklődés növelése érdekében mondta ezt. A darab majdnem hatperces, ami miatt nehezen fogadták el a zenei szakemberek kezdetben, de a közönség imádta és imádja e dalt.
A dalról Bruce Gowers rendezésében videoklip készült. Ez forradalmasította a könnyűzenei menedzselést. Ez volt az első eset, hogy reklámozás céljából készült filmfelvétel egy együttes daláról (korábban volt erre példa, de más műfajban, illetve a korábbi együttesek csak élőfelvételt rögzítettek). Eredetileg ezt is csak tartaléknak szánták, arra az esetre, ha a Queen nem tudna élőben fellépni, de végül ragaszkodtak a videoklip lejátszásához. Ezen klip a speciális effektjeivel (amelyek ma már igen ócskának számítanak) is sikert aratott, de fontos volt a sziluett megjelenése (a reflektorba néző 4 arcél), amely a Queen mintegy ismertetőjegyévé vált.
Az 1975-ös album neve a Marx-fivérek egyik filmjének nevét viseli (A Night At The Opera), Groucho Marx engedélyével, és a sikerre való tekintettel a következő is egy Marx-filmről kapta nevét (A Day At The Races). Egy harmadikra már nem került sor, pedig Groucho egy nyilatkozatában nagyon szerette volna, ha a The Greatest Hits Of The Rolling Stones lett volna az újabb album címe, de erre érthető módon nem került sor.
Ezen albumuk nyitódala a Death On Two Legs trágár kifejezéseket tartalmaznak (szívod a vérem, mint egy pióca, kinyalhatod a se**** stb.), de sehol nem mondják ki, hogy kire vonatkoznak ezek. A rajongók persze a Trident vezetőire vonatkoztatják ezeket, és igen valószínű, hogy igazuk van, de Freddie nem árulta el soha, hisz könnyen beperelhették volna a Tridenttől. A záródal, pedig az angol himnusz (God Save The Queen) rövid változata, amely rendszeresen a koncertjeik zárszáma is lett.
Az album a Queen történetének legsikeresebb albuma a válogatásokat leszámítva. A Queen a csúcsra ért.
Az album turnéját novemberben kezdték és karácsonyra bejárták egész Britanniát. 1976-ban, miután Freddie átvette a Bohamian Rhapsodyért járó díjakat, észak-amerika turnéra indultak. Amelyet a jól bevált japán követett, végül Ausztráliában is adtak nyolc koncertet.
A banda nekilátott a következő album, az A Day At The Races felvételeinek, amelyet aztán egy rövid angol turnéval szakítottak félbe. 1976. szeptember 18-n, Jimi Hendrix halálának évfordulóján, ingyenes koncertet adtak a londoni Hyde Parkban. A közönség létszámát 150-200 ezer közöttire becsülték, mindenképp ez volt a legnagyobb tömeg, amelynek a Queen addig játszott, egyúttal a mai napig a legnagyobb nézőszám a Hyde Park-i koncertek történetében. A koncert rendkívül szigorú rendezéssel zajlott, a rajongók híre tombolását mindenképp meg akarták akadályozni, ezért a koncert végén, lekapcsoltak minden világítást, így a bandatagoknak és hatalmas tömegnek vaksötétben kellett hazabotorkálniuk.
Az új album 1976. december 10-n jelent meg. A zenekar a nagyobb reklám kedvéért a sajtóbemutatót a Kempton Park-i lóversenypályán tartotta. Az EMI által szervezett futamon állítólag anélkül, hogy összebeszéltek volna, mind a négyen ugyanarra a lóra fogadtak, természetesen a nyertesre.
Az észak-amerika turnét 1977-ben minden eddiginél korábban kezdték (január 13-n) és minden eddiginél hosszabb volt (42 koncert). Kísérőegyüttesük az ír Thin Lizzy volt, ezért a turnét Queen-Lizzy turnénak nevezték. A két banda rajongótábora egymásra talált, és ez a turné lett a Queen legtöbb nézőt vonzó koncertsorozata. Ezután Japán helyett Európában jártak (Svédország, Dánia, NSZK, Hollandia, Svájc) egy hónapnyi pihenő után. Végül az otthon már nagyon várt hazai turnéval zárták a sorozatot.
Rövid pihenő után kiadták újabb kislemezüket, amelyre két olyan sláger került, amelyek a mai napig rendkívül gyakran hallhatóak: a We Are The Champions és a We Will Rock You. Az előbbi videoklipjében való szereplésre a rajongói klub tagjait először kérte fel a zenekar. Miután a felvétel a tervek szerint lezajlott, a zenekar koncertet improvizált, így köszönve meg a rajongók részvételét és kemény munkáját.
1977. október 28-n megjelent a News Of The World album. A cím a lapok ellenük irányuló támadására utalt. Ekkor felbontották a menedzseri szerződést John Reid-del, mert nem volt képes ellátni egyszerre két ilyen nagy munkát, mint a Queen és Elton John menedzselése. A válás igen baráti volt, hisz Freddie Rolls-Royce-nak hátsó ülésén írták alá. Ettől kezdve az együttes magát menedzselte és a korábbinál nagyobb luxust engedtek meg maguknak (pl. az amerikai turnékra magángéppel repültek).
Novemberben tehát ismét Amerikában koncerteztek, már másodjára az évben, és a legnagyobbak kiváltságaként végig teltházzal. Pontosabban a daytoni koncertre csak a jegyeket sikerült mind eladni, a rossz időjárás miatt az utak járhatatlanok lettek és csak a legfanatikusabbal tudták élvezni az előadást, amely egy fűtetlen teremben zajlott a fűtőberendezés meghibásodása miatt.
A turné hatalmas sikerének tudtában meglepő, hogy az album másik kislemeze (Európában a Spread Your Wings, Amerikában az It's Late) Queen-mércével mérve megbukott.
Aligha ezért, de négyhónapos szünet következett, mígnem európai koncertsorozatuk elindult. Immár szokás szerint Svédországban kezdték és Dánia, NSZK, Belgium, Hollandia, Franciaország, Svájc, Ausztria következett, összesen 15 előadás, ami az észak-amerikaihoz képest kevésnek mondható. Ismét otthon zárták az évet, és a korábbinál is kevesebb koncerttel, alig ötször vonultak fel a pódiumra, mindössze két helyszínen (londoni Empire Pool és a staffordi Bingley Hall).
Júliusban a zenekar stúdióba vonult, de ekkor első alkalommal, nem Angliában, hanem a svájci Montreux-ben vették fel az új albumot. Egyszer lelátogattak Nizzába, ahol megtekintették a Tour de France ottani szakaszát. Ez, és az egyik biciklista, inspirálta Freddie-t az új sláger, a Bicycle Race megírására, amely a következő kislemez dala lett. A beharangozáshoz kibérelték a Wimbledon Stadiont, ahol ötven meztelen lány részvételével bicikliversenyt tartottak. A kislemez eredeti borítóján a győztes versenyzőről hátulról készített kép volt látható, de a vaskalaposok nyomásának engedve villámgyorsan bugyit retusáltak rá.
Ősszel megjelent az album, mely a Jazz nevet kapta. Freddie így nyilatkozott erről: "A dzsessz bármit jelenthet, még zenét is...". Az album borítójába egy nagy méretű posztert csomagoltak, amely a meztelen biciklistákat ábrázolta. A prűdebb Amerikában a vásárlók a kép helyett egy kupont találtak a borítóban, amellyel megrendelhették a posztert. Freddie ezt megtudva két New York-i koncertre húsz lányt szerződtetett, akik végig fel-alá bicikliztek a színpadon, felettébb hiányos öltözékükben.
A koncertsorozat tehát ismét Amerikában kezdődött. A nyitóbuli, a New Orleans-ben rendezett bemutató parti felejthetetlen élmény volt a meghívottaknak. A házigazda szerepét a zenekar tagjai vállalták, hogy meghívhassák mind az EMI, mind pedig amerikai kiadójuk, az Elektra képviselőit. Ez volt az első alkalom, hogy a két cég vezetői találkoztak, ezért komoly hangsúlyt fektettek arra, hogy minden igazgató jelen legyen, létszámban lehetőleg felülmúlva a másikat. Az önfeledt szórakozásról a meztelen sárbirkózók, törpék, topless pincérnők, és egy sereg más érdekes és csodálatos figura gondoskodott.
1979 januárjában európai turnéra indultak, az eddigi leghosszabbra. Skandinávia helyett a Mediterráneumba látogattak, Spanyolország és Jugoszlávia (Zágráb, Ljubljana) szerepelt a programban. Ezen turné előadásaiból összevágva készült el a Live Killers, az első válogatás albumuk (és dupla albumuk), amely júniustól volt megvásárolható.
Márciusban pihenőt tartottak, ekkor vásárolták meg a montreux-i stúdiót és Freddie a helyi tó partján vásárolt egy házat, ahol igen sokszor lelt nyugalomra, főleg a későbbi években. A vétel után egyébként David Richards, a stúdió helyi hangmérnöke az iránt faggatózott, hogy mi vele a szándékuk, Freddie csak annyit vetett oda: "Belökjük a tóba, drágám!"
Áprilisban a zenekar Japánba utazott, hogy egy minden eddiginél nagyobb szabású turnéval engeszteljék a közönséget, az előző évben elmaradtakért.
Májustól újabb nagy tervet dédelgettek. Felkérést kaptak egy sci-fi film, a Flash Gordon zenéjének megírására. De a terv megvalósítása még váratott magára.
Nyáron új stúdiójukban elkészült a Crazy Little Thing Called Love című daluk mellett a Sail Away Sweet Sister, a Coming Soon és a Save Me. Ekkor kezdődött közös munkájuk Reinhard Mack hangmérnökkel, akivel olyan elégedettek voltak, hogy hamarosan társproducerré léptették elő. Mack német volt, ezért az albumot, a következő év első felében, Münchenben a Musicland Studiosnál fejezték be. Mack fia hamarosan megszületett, neve John Frederick lett és természetesen Freddie és John volt a két keresztapa.
Az 1979-es Crazy Tour a Queen első amerikai listavezető dalát hozta meg és természetesen aranylemez lett a tengerentúl és Európa sok országában egyaránt. Ez a koncertsorozat rendhagyó módon Írországban kezdődött (itt érkezett Superman vállán), és végre Nagy-Britanniát sem hanyagolták el, 19 koncertet adtak, az utolsót karácsony másodnapján. A koncert helyszíneinek többsége kis helyiségek voltak, hogy még bensőbb kapcsolat alakuljon ki a közönséggel, de inkább csak azt érték el, hogy ekkor rengeteg rajongójuk az épületen kívülről volt kénytelen hallgatni őket.
Az új évet az új lemez befejezésével kezdték. Mack új hangzást adott a zenekarnak. Ekkor használtak először szintetizátort. A rajongók először döbbenten fogadták, hisz a Queen többek között arról volt híres, hogy a korszellemmel ellentétben szintetizátor nélkül játszottak, de mivel nagyon jól illeszkedett a banda zenevilágába, nem homályosította el sem Freddie hangját, sem Brian gitárjátékát, a rajongók könnyen elfogadták.
Június végén indult és szeptember végéig tartott 1980-as észak-amerikai turnéjuk. Az Another One Bites The Dust a Queen legnagyobb példányszámban eladott kislemeze lett. Nagy áttörésnek számított az USA-ban, hogy a rock, a soul és a disco slágerlistákat egyaránt vezette.
Az év végén Európában turnéztak, közben december 8-n megjelent a Flash Gordon filmzene, amely vegyes fogadtatású volt. Nem lett akkora sikere, mint a többi albumuknak, de ez más kategória. Freddie nem énekel rajta, illetve csak egy dalban (amit kislemezen kiadtak), és ott is csak részben. Angliai koncertjükön ezen zenékből állították össze koncertjük egy részét, Freddie a szintetizátorzene alatt Darth Vader hasonmásán lovagolt. Ekkor láthatták először otthon Freddie új imázsát, ugyanis ekkor növesztett bajuszt, és vágatta még rövidebbre haját, elhagyta a körömlakkot és alapvetően más jelmezekben pózolt.
December 9-n lőtték le John Lennont, az élő legendát, aznapi koncertjükön (Wembley-ben) az Imagine-t adták elő, és az egész előadás szomorkás volt, a közönséggel együtt gyászolták a Beatles egykori tagját.
Rövid pihenő után 1981 februárjában, egy újabb japán turnét követően a zenekar Dél-Amerikába repült turnézni. A Queen volt az első zenekar, amely ilyenre vállalkozott a kontinensen, s ezzel számtalan követőnek taposták ki az utat. Korábban csak néhány latin híresség koncertezett itt (pl. Julio Iglesias), akik nem igényeltek nagy technikai háttért, és nem vonzottak ekkora tömeget.
Az első koncertet Buenos Aires-ben adták a Velez Sarsfield stadionjában 1981. február 28-n. Ezt követően még négy teltházas stadion-koncertjük volt, és személyesen találkoztak a kor legnagyobb focicsillagával, Maradonával. Ezután Brazíliába repültek, két koncert erejéig, de ezek történelmi koncertek. A két előadást adtak a Sao Paolo-i Morumbi stadionban, mert a riói Maracanaban nem engedélyezték. Így is rock&roll történelmet írtak, hiszen ez volt a világ legnagyobb fizető közönsége egyetlen zenekar koncertjén. A két este alatt 260 ezren látták a Queen-show-t. A műsor végén a berendezéseket szinte csempészve kellett titokban kijuttatni az országból, mert a helyi törvények szerint alapos vizsgálatnak kellett volna alá vetni azokat, amely hónapokra tétlenségre kárhoztatta volna az együttest.
Év vége felé Münchenben a banda lassan dolgozni kezdett az új albumon. Mielőtt befejezték volna visszatértek Dél-Amerikába szeptember utolsó hetében. Venezuelában terveztek öt koncertet, a harmadik napján azonban meghalt az ország ex-elnöke, és polgárháborús légkör alakult ki; a hátra levő koncertek elmaradtak. A zenekar érthető módon nem kívánt tovább maradni az országban, de azt elhagyni sem volt könnyű. José Rota menedzser egy rövid mexikói turnét javasolt, amiről meggyőzte a zenekart. Egy sikeres előadást tartottak is, de Rotát bebörtönözték és Jim Beach 25 ezer fontos óvadéka ellenében helyezték szabadlábra, hogy folytatódhasson a turné. A következő két koncert sem volt mentes a problémáktól. Rota visszaélt a Queen nevével és a bevételt is lenyúlta, a banda ezért úgy döntött elhagyják az országot, és soha többé nem térnek vissza.
Az események nem törték le őket. Montreux-be vonultak befejezni albumukat. Ekkor kereste fel őket David Bowie, aki akkor ott lakott. A stúdióban közösen zenéltek, énekeltek és elhatározták, készítenek ezekből egy közös dalt. A People In The Streets című dal, amelyet hamar átkereszteltek Under Pressure-re, az új album legnagyobb sikere lett. A kislemez még október végén jelent meg és a brit slágerlista élére került. A hozzá készített videoklip rendhagyó lett, mivel nem tudtak olyan időpontot találni, amely az együttesnek és Bowie-nak egyaránt megfelelt volna, David Mallett teljesen szabad kezet kapott, hogy vágjon össze valamit. Mallett régi és nem olyan régi felkavaró hangulatú kockákat talált, amelyek között volt az IRA belfasti merénylete is. Ez utóbbi miatt a BBC megtagadta a levetítését.
Az album munkálatai továbbra is lassan haladtak. Montrealba hívták őket koncertezni november végén és 1981 végén megjelent a Greatest Hits, Greatest Flix és a Greatest Pix. A Greatest Hits válogatásalbum azonnal felkerült az angol slágerlistára és tizenegyszeres platinalemez lett az idők folyamán, minden idők legnagyobb példányszámban eladott válogatás albuma Angliában.
A Greatest Flix a zenekar videoklipjeinek gyűjteménye úttörő volt, korábban ilyen jellegű kiadvány nem jelent meg. A Greatest Pix egy könyv, amely fotóit Jacques Lowe, Kennedy elnök egykori hivatásos életrajzírója válogatta össze, szintén nagy sikert aratva.December 8-n a Királyi Filharmonikusok Zene- és Énekkara koncertet adott dalaikból a Royal Albert Hallban. A koncert, a lemez és a video teljes bevételét a fehérvérűség kutatására fordították, nem először segítve egy karitatív szervezetet.
Áprilisban jelent meg a Body Language kislemez, amelyhez készített videoklipet a világ sok országában betiltottak egészen a mai napig (Magyarországon nem), pedig sokkal kevésbé sikamlós, mint a mai videoklipek többsége.
A zenekar tizenkettedik albuma, a Hot Space 1982. május 22-n került az üzletekbe, miközben a zenekar egy hosszú európai turné közepén tartott. Áprilisban kezdték, ismét Svédországban, és Norvégiában folytatták egy újabb országot meghódítva. Június 5-n hatalmas szabadtéri koncertet adtak a Milton Keynes Bowl-ban fejezték be. Az egész koncertet felvette a Tyne Tees Television, Gavin Taylor rendező irányítása alatt, hogy később levetíthessék a Channel 4 The Tube című műsorában.
Egy hónapi pihenés után következett az észak-amerikai turné, senki sem gondolta volna, hogy a Queen történetében az utolsó. Októberben végül Japánba mentek.
1982 decemberében a Queen tagjai bekerültek a Guinness Rekordok Könyvébe, mint Anglia legnagyobb jövedelmű cégvezetői.
Az időközben kitört falklandi háború miatt az argentin kormány betiltotta a Queen dalainak sugárzását és a tervbe vett újabb koncertet örök időkre megtiltotta. Azonban aligha emiatt jelentette be az együttes, hogy féléves, sőt talán egyéves pihenőt tart. Az oka inkább az állandó koncertezés megunása lehetett, illetve a legújabb albumuk sikertelensége.
Új és külön utakon jártak hát 1983 első félévében. Freddie egy szólólemez készítésébe kezdett. Találkozott Michael Jacksonnal és néhány dalt félig elkészítettek, de nem fejezték be ezeket. Freddie terve egy új albumra így jelentős késést szenvedett.
A zenekar 1983 augusztusában újra stúdióba vonult, egy következő nagylemez terveivel. Ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy a Queen Amerikában készített (részben) egy lemezt. Egy új film, a The Hotel New Hampshire megzenésítésére kaptak ugyanis megbízást. A dologból végül semmi sem lett, a filmbe nem rakták be a Queen-dalokat, akik morcos utaztak így Európába, hogy Münchenben befejezzék az új albumukat.
1984 februárjában megjelent a The Works című lemezük, amely legnagyobb sikere a Radio Ga Ga kislemez lett. E dal 19 országban vezette a slágerlistát, csak éppen Angliában és USA-ban nem. Előbbinél a Frankie Goes To Hollywood Relax című száma (amely meleg-indulóvá vált) előzte meg egyedül, az USA-ban pedig kiderült, hogy a legjobb dalok közé nem lehet bekerülni turnézás nélkül. A dal videoklipjét ismét David Mallett rendezte, de Freddie is igen sokszor beleszólt a forgatásba, és a jelmezeket is ő tervezte (mint szinte mindig). Ismét feltűntek az angol Queen-klub tagjai, akik fehér kezeslábasban ütötték a ritmust. A klipben emellett feltűnik még a Metropolis című filmből néhány jelenet. Ez Freddie-nek köszönhető, aki a Metropolis felújításán munkálkodó producerrel, Giorgio Moroderrel kötött alkut. Freddie írt egy dalt a filmhez (ez lett a Love Kills), Moroder pedig rendelkezésükre bocsátotta a filmet egy videoklip elkészítése erejéig.A következő kislemez, az I Want To Break Free elképesztő klipjét ismét Mallett rendezte, ismét szerepeltek a rajongók, de Freddie egészen más jelmezt kreált. A zenekar tagjai ugyanis a híres angol szappanopera, a Coronation Street szereplőinek jelmezeit viselték. A kérdésre, hogy "Miért?" Roger azt válaszolta, hogy megunta a komoly, súlyos videokat és elérkezettnek látta az időt, hogy megmutassák, továbbra sem veszik komolyan magukat. Az amerikai MTV nem volt hajlandó lejátszani a klipet, mondván homoszexualitásra buzdít, ennek képtelenséget azonban hamar belátták és engedélyezték a sugárzást.
Freddie ruhatervezésének csúcsát azonban az It's A Hard Life videoklipje hozta, a négy bandatag jelmeze lélegzetelállítóra sikerült.
A negyedik klipre (Hammer To Fall) már nem maradt sok erejük, idejük, egy egyszerű koncertfelvételt készítettek.
Freddie Love Kills nevű dala pedig kislemezen jelent meg, és jóval nagyobb sikert aratott, mint társai szólófelvételei.
Noha évközben volt már két fellépésük San Remoban és Montreux-ben, a turné csak augusztusban kezdődött Belgiumban. Milánóban először koncerteztek, ezzel Olaszország szeretetét is elnyerték. Szeptember 22-i hannoveri előadásukon Freddie térdszalagjai megsérültek, kis szünetet tartottak és a koncert végéig Freddie a zongoránál ült. A dolog nem viselte meg Freddie-t, az orvosi tanács ellenére befejezték a turnét a legkisebb probléma nélkül (legalábbis a külső szemlélők számára). A 23 előadásból álló sorozat után elfogadták a dél-afrikai meghívást, és Sun City-ben további hétszer léptek az október folyamán (öt előadás elmaradt Freddie hangszálgyulladása miatt). Ez a kiruccanás azonban komoly problémát okozott, hiszen Dél-Afrika az apartheid miatt nem kívánatos ország volt a világ számára, és az együttest kizárták a zenei szövetségből, az ENSZ feketelistára tette őket, hiába állították, hogy nem politizáltak, hanem zenéltek, és a zene mindenkié.
1985 januárját, a koncertmenedzser Gerry Stickells ötletének és szervezésének köszönhetően, részben Rio de Janeiróban töltötték. A Rock In Rio a valaha tartott legnagyobb rockfesztivál fő műsorszáma a Queen volt. Az egész fesztivált rögzítették dél-amerikai sugárzásra, de csak a Queen tudta megszerezni a jogot, hogy fellépését megjelentesse videon. A Rock In Rio videokazetta 1985 májusában jelent meg. Kétszer léptek fel, az első ráadásában egy furcsa jelenet zajlott. A ráadás az I Want To Break Free volt, amely Dél-Amerikában a szabadság dala lett, mert nem láthatták a videoklipjét, de erről az együttes nem tudott. Freddie, úgy mint korábban, parókában és pajkosan domborodó felsőben pózolt a közönségnek, akik ezt a dal megcsúfolásának vélték, és konzervdobozokkal, cipőkkel, kövekkel, ami kezükbe esett megdobálták a döbbent énekest. Freddie szerencséjére gyorsan kapcsolt, és ledobta magáról a női felszerelést, így a szokatlan közjáték ellenére nagy sikerrel ért véget a dal.
Ezután Freddie szóló albumának finomításán dolgozott, és áprilisban a nagyközönség is meghallgathatta dalait. A kiadói teendők másra hárultak, április 13.-val ugyanis elkezdődött az ausztrál turnéjuk, amely első állomása Új-Zéland volt, egészen pontosan Auckland. Szállodájuk előtt apartheid ellenes tüntetők fogadták őket, de később ilyen incidens már nem fordult elő. A Melbourne-i koncertet szinte sötétben játszották végig, mert meghibásodott a fénytechnikát vezérlő számítógép. A problémákkal, nem utolsó sorban a folyamatosan zuhogó esővel tarkított ausztrál turné után a zenekar Japánba ment. Ekkor tartottak utoljára koncertet e két földrészen.
Még 1985. március 23-n Freddie egy londoni bárban megismerkedett Jim Hutton-nal, akivel hamar szoros kapcsolatba került. Ismertségük nem futólagos volt. Noha kezdetben inkább viharosnak tűnt viszonyuk, mégis élete végéig hű társa maradt Freddie-nek. Ekkoriban egyébként leginkább Barbara Valentin társaságában szórakozott Münchenben, Jim inkább csak futó kapcsolatnak tűnt. Barbarával a jó viszonyuk egészen 1991-ig megmaradt, a szűk baráti társaság gyakori, ha nem is állandó tagja volt.
1985. július 13. nevezetes nap a rock történetében, mert aznap tartották a Live Aid Global Jukebox rendezvényt, azaz egy világszerte közvetített megakoncertet a londoni Wembley Stadionban és Philadelphiában. Az etióp éhezők megsegítésére rendezett program szervezője, Bob Geldof minden sztárt személyesen győzött meg a részvétele fontosságáról, azonban elsősorban a Queen-nek lett ez fontos.
A számtalan fellépő világsztár mindegyike 20 percet kapott, de az együttes erre a 20 percre három hétig készült, hogy minden tökéletes legyen. Az is lett. Az egész világ figyelte a koncertet, és a Queen-t a sajtó és a közönség a nap zenekarának kiáltotta ki. Egyöntetűen vallották: "A Queen ellopta a show-t!".A Live Aid visszahozta azt a megbecsülést, amit dél-afrikai koncertjeiken vesztettek el, ezért az újabb fellépési ajánlatot visszautasították, helyette stúdióba vonultak egy új dal, a One Vision elkészítésére.
Russell Mulcahy rendező még közvetlenül a Live Aid koncert után kérte fel az együttest, hogy írjanak zenét készülő filmjéhez, a Hegylakóhoz. A film kasszasiker lett, nem utolsó sorban a banda dalai miatt. A filmhez írt dalokat néhány újjal 1986. június 2-n jelentették meg A Kind Of Magic néven. A címadó videoklipet egyébként Mulcahy rendezte. Az album azért csak ilyen sokára jelent meg, mert a bandatagoknak egyéb elfoglaltsága is volt. Freddie a Zazou című filmhez írt egy ma már igen ritka dalt, majd Billy Squier albumánál segédkezett, de legfőbb munkát a Time musical jelentette. Ezt egy jó barátja, Dave Clark írta és a dalokat különböző hírességek énekelték. Freddie a címadót és az In My Defense-t énekelte.
1986. június 7-n újra akcióba lendült a Queen-gépezet egy minden korábbinál nagyobb európai turnéra. Elkezdődött a Magic Tour of Europe, természetesen Svédországban. A turné egyik legfontosabb állomása a budapesti volt. Ez volt az első alkalom, hogy egy nagy rockbanda stadionkoncertet adott a keleti blokkban, a jegyek jó előre el is keltek. Itt találkoztak a Z'Zi Laborral, amellyel furcsa egyezséget kötöttek. Ők elénekelnek egy magyar népdalt a koncerten, a Z'Zi Labor pedig a veresegyházi asszonykórussal előadja a Rolling Stones Honkey Tonk Woman-jét. Mindkét fél eleget tett az egyezségnek. A koncertet a MAFILM rögzítette a Queen Films megbízásából, és az ország valamennyi 35 milliméteres kameráját össze kellett szedniük az eseményre. A film nem csak a koncertet mutatja be, hanem a tagok szabadidejébe is bepillantást enged, látható például Freddie, amint a magyar népdalt memorizálja. A filmet egyébként Zsombolyai János rendezte, és videofilmen is megjelent, a magyar mozikban is levetítették december folyamán.
Augusztus 9-n a zenekar egy különleges, az A Kind Of Magic borítója alapján kifestett helikopteren a Knebworth Parkba repült, a turné utolsó állomására. Egyúttal itt voltak a legtöbben, a rendőrségi becslés szerint mintegy 193 ezren, így egyúttal Anglia legsúlyosabb közlekedési dugójára is sor került, mert mindenki igyekezett hamar megérkezni.
A koncert végén Freddie így búcsúzott: "Köszönjük! Csodálatosak vagytok! Jó éjszakát és szép álmokat! Szeretünk benneteket!" Ez volt a Queen utolsó koncertje.Több, mint egymillió néző látta a bandát összesen ezen az európai turnén, ebből nagyjából 400 ezren Nagy-Britanniában.
1986 novemberében az EMI Records valamennyi Queen lemezt kiadta CD-n, ez volt az első alkalom, hogy egy zenekar teljes életműve egyidőben vált elérhetővé ezen az akkor még új hanghordozón. Decemberben megjelent a 15. Queen lemez, egyúttal a második koncertalbum, a Live Magic, és azonnal harmadik lett a brit slágerlistán.
1987. február 3-n Freddie megjelentette a régi Platters dal, a The Great Pretender feldolgozását. A klipben Freddie felidézett néhány korábbi saját és Queen klip-pillanatot, nőnek öltöztette Peter Strakert és Roger Taylort, akik a háttérénekesnők szerepét játszották, és nem utolsó sorban maga is nőnek öltözött. A dal a legsikeresebb önálló dala lett életében.
Az év legnagyobb eseménye Freddie számára bizonyára a Montserrat Caballéval töltött közös munka volt. Caballé már régóta Freddie egyik kedvenc operaénekesnője volt, New York-ban személyesen is beszélgettek. A közös munka ötlete 1986 végén kezdődött. Barcelona polgármestere felhívta Caballét, hogy énekelne-e valamit a barcelonai olimpia népszerűsítésére. Ő szívesen vállalta, de a polgármester nem operát szeretett volna, hanem valami modern darabot. Ekkor vetették fel, hogy keressék meg Freddie-t. Az új kislemezén dolgozó énekes rajongott az ötletért, és elhatározta, hogy hamarosan találkoznak. Erre került sor március 27-n néhány barátja társaságában. Másnap este, amíg azon tűnődtek, hogy milyen dal kerüljön a The Great Pretender B oldalára; Freddie utánozni kezdte Caballét, amihez Mike Moran zongorán improvizált. Ebből született az Exercise In Free Love, amelyet Caballé is nagy örömmel énekelt. Áprilisban megszületett a Barcelona című dal, és Freddie nagy lelkesedésében még néhány dalt írt, így nem csupán kislemez, hanem rendes album jelent meg a kettősről (ez már csak következő év októberében).
1987. május 30-n léptek fel először együtt Ibizán több hírességgel (Duran Duran, Chris Rea) együtt. A Barcelonat adták elő, amelyet a Spanyol Olimpiai Tanács az 1992-ben tartandó Olimpiai Játékok himnuszának választott, ám később meggondolták magukat, alaposan megdöbbentve a rajongókat. Bár utólag a döntés helyes volt, hisz Freddie halála miatt mindenképp más himnuszt kellett volna választani.
Freddie és Caballé Barcelonában, 1988. október 8-n lépett fel újra együtt a Nemzetközi Vöröskereszt megsegítésére szervezett koncerten, amely egyben az olimpia előünnepe is volt. Az estet, amelyen a spanyol király és királynő is jelen volt, a kettős zárta. A Barcelonát, a The Golden Boyt és a How Can I Go On-t adták elő megjelenés előtt álló nagylemezükről. Ez volt Freddie utolsó nyilvános fellépése, és majdnem az első, amely playbackről ment. Az okról Freddie azt nyilatkozta, hogy hangszálgyulladás gyötörte, de ma már biztosra vehető, hogy ez csak kifogás volt, a probléma sokkal súlyosabb és szomorúbb.
Rudi Dolezal és Hannes Rossacher az osztrák rendező-producer páros végig követte a Queen-t a Magic Tour során, lefilmezték őket a színpadon, az öltözőben, pihenés közben és általában mindenhol. Majd interjúkat készítettek a zenekarral, barátaikkal, rajongóikkal és más sztárokkal. Végül 1987 novemberében megjelent az összevágott háromrészes alkotás, a Magic Years videokazetta. A trilógia számos díjat nyert, köztük a legnagyobb film és TV fesztivál elismerését, a Silver Screen díjat.
Freddie szembesülve halálos betegségével életmódot változtatott és már nem a korábbi kicsapongó, állandó nyüzsgés közepette szórakozott. Legtöbb idejét londoni házában, a Garden Lodge-ban töltötte Jimmel, Joe Fannellivel és Peter Freestonnal, akit csak Phoebe-nek becéztek, valamint természetesen macskáival. Barátnői, Mary és Barbara is gyakran meglátogatták, de különböző kisebb házi partikra is ellátogatott.
1989 januárjában a Queen stúdióba vonult, hogy új lemezt készítsen. Talán Freddie halálos betegsége volt az oka, hogy új koncepcióval kezdtek a dalíráshoz. Eddig szinte mindig egy bandatag írta a szöveget és a zene nagy részét, most azonban alapvetően közös munkát végeztek a dalokon, persze ez nem jelentette azt, hogy egyes darabok nem jellegzetes hangzásúak. Ennek az egységnek a szimbóluma a május 22-n megjelent album borítója, amelyen a négy tag arcképét egybeolvasztották. Az album címe is találó: The Miracle - a csoda. Sorra készültek az albumról a kislemezek és a videoklipek, amelyeken Freddie borostás arccal állt a kamera elé, hogy a közelről már észrevehető AIDS-re utaló jeleket (Kaposi-szarkóma) eltakarja.
Az album Európában óriási siker lett. Azonnal szinte mindenhol a slágerlisták élére került, ennek tudtában meglepő, hogy a kislemezek közül a legsikeresebb is csak harmadik lett Angliában. Az I Want It All és a Scandal klipje szokványos volt, de a címadó dalé annál kevésbé. Gyermek hasonmásokat kerestek, és a négy kis győztes rendkívül ügyesen imitálta a valódi bandatagokat (Freddie hasonmása az őt megszólalásig tökéletesen utánzó Ross McCall volt). Az Invisible Man klipjét számítógépes animációkkal tették szó szerint színesebbé. A videoklipek közül azonban a Breakthru került a legtöbbe, mintegy 380 ezer fontba. Az összeg jelentős részét a biztosítás tette ki, ugyanis egy száguldó vonaton forgattak. Kibéreltek egy Cambridgeshire-i magánvasútszakaszt régi gőzmozdonnyal és egy nyitott vagonon zenéltek. A klipen feltűnt Debbie Lang, Roger élettársa is, Freddie szerint nehéz volt erről meggyőzni Rogert. Szerencsére semmilyen baleset, sérülés nem történt a forgatáson.
USA-ban azonban nem arattak sikert, pedig az ottani újságírók igen pozitívan jellemezték az albumot, szemben brit kollégáikkal. Komoly reklámhadjárat nem folyt a fél-kontinensnyi országban, így a komoly siker is elmaradt, 24. helyre kúszott fel a slágerlistán.
A turnék helyett a rajongók kénytelenek voltak megelégedni egy új videokazettával, a Rare Live - A Concert Through Time And Space, amely a zenekar egész pályafutását mutatta be.
1989 novemberének végén a zenekar ismét montreux-i stúdiójukban volt, elkezdődtek a munkálatok az újabb, borongósabb hangulatú albumukon. Lassan haladtak, Freddie mind többet betegeskedett, de hallatlan akaraterővel gyűrte le fájdalmait.
Freddie közben megint keresztapa lett, most legkedvesebb barátnője, Mary révén.
1990. február 18-n a Queen-t végre elismerésre méltatta a Brit Lemezkiadók Szövetsége, és átadták nekik a díjat a "Brit zenéhez való kiemelkedő hozzájárulásért". A tagok együtt vették át az elismerést, majd sztároktól (Freddie egyik bálványa, Liza Minelli is eljött) hemzsegő bulit tartottak huszadik születésnapjukat megünnepelve a londoni Groucho Club-ban.
1990 novemberében a Queen megvált a Capitoltól, és új lemezszerződést kötött hangfelvételeik észak-amerikai terjesztésére, a Disney csoporthoz tartozó Hollywood Records-szal. A cég igen jól járt, hisz megkapták valamennyi album re-master CD-n való kiadásának jogát, az együttes dalai addig a CD lemezeken nem voltak kaphatók Észak-Amerikában.
1991. január 14-n a Queen megjelentette hat és fél perces, nagyszabású kislemezét, az Innuendot. Óriási siker lett, a zenekar megszerezte harmadik angol Number One-ját. Az azonos című album február 4-n jelent meg, és az is rögtön listavezető lett Angliában és Európában egyaránt, sőt az USA-ban is bekerült a legjobb harmincba. Az album egyik érdekessége, hogy a 19. században élt francia grafikus, Grandville rajzai díszítik.
A videoklipen csak az együttesről készült animációk láthatóak, a tagok nem. A Jarry Hibbet animációi mellett gyurmabábúk ugrándozása és régi filmbetétek láthatóak, például magyar néptáncosok.
A következő klipben már szerepeltek a bandatagok, Freddie azonban rettentő erős sminkben lépett kamera elé, hogy ne lehessen észre venni betegségét. Az I'm Going Slightly Mad klipet részben Freddie rendezte, sok humoros jelenet szerepel a majdnem végig fekete-fehér filmben.
Május 30-n vették fel a These Are The Days Of Our Lives videoklipjét, ez lett Freddie utolsó filmfelvétele, amely végén Freddie suttogja a szavakat: "I still love you" (Még mindig szeretlek). Az Egyesült Államok számára a videokliphez Disney animációkat készítettek.
Az utolsó videoklip, a The Show Must Go On, más csak korábbi klipekből összevágott egyveleg.
Október végén megjelent a Greatest Hits II, és a Richard Grey által válogatott Greatest Flix II és a Greatest Pix II. Végül egy Box of Flix nevű különleges kiadványt is megjelentettek, amely a Flix One és a Flix Two mellett négy ritka felvételt is tartalmazott.
November 23-n Freddie tudatta a világgal, hogy AIDS-ben szenved. És másnap harca véget ért, békésen elhunyt otthonában, a londoni Garden Lodge-ban szerető barátai körében. A rajongók a világ minden részéről virágokat és táviratokat küldtek, sokan Londonba utaztak, hogy leróják kegyeletüket Freddie házai előtt. Három nappal halálát követően alig ötven meghívott körében zoroasztriánus szertartású temetést tartottak. Freddie hamvait később a genfi-tó melletti kedvenc házánál szórták a tóba.
Freddie utolsó kívánságának megfelelően, a Terence Higgins Trust AIDS elleni harcát segítendő, kiadták a Bohemian Rhapsody - These Are The Days Of Our Lives kislemezt, amely első helyen kezdett az angol slágerlistán, és öt hosszú hétig ott is maradt. Több, mint egymillió fontot hozott AIDS alapítványi célra. Ezzel a Bohamian Rhapsody lett az egyetlen dal, amely kétszer lett a brit slágerlista vezető dala. Ez a kislemez lett az év legjobb kislemeze is. A díjkiosztó ünnepségen Roger és Brian bejelentették, hogy a Wembley stadionban, egy nagyszabású emlékkoncerten kívánnak végső búcsút venni Freddie-től. A jegyek másnap kerültek forgalomba, és anélkül, hogy a fellépők neve ismertté vált volna, mind a 72 ezer jegy elkelt alig négy óra leforgása alatt.
1992 április 20-n, húsvét hétfőn tartották ezt a hivatalos nevén: A Concert For Life: The Freddie Mercury Concert For AIDS Awareness koncertet.
A stadion tele volt, és további egymilliárdan élvezhették a koncertet az élő közvetítésnek köszönhetően. Majd megalapították és bejegyezték a Mercury Phoenix alapítványt, hogy a Freddie Mercury Emlékkoncertből befolyt összeget kezeljék. Karácsony előtt megjelent dupla videokazettás változata a koncertnek, annak ellenére, hogy az előadás igen gyengére sikerült a fellépők Freddie-hez nem mérető kvalitása miatt. Sikert talán csak Lisa Stansfield George Michael duója aratott a közösön előadott These Are The Days Of Our Lives-szal, ezt a dalt 1993-ban egy kislemezen külön ki is adták.A The Freddie Mercury Album 1992 novemberében jelent meg, egyszerre az első kislemezével, az In My Defence-szel. Ezt a The Great Pretender követte, majd a Living On My Own. Ez utóbbiért Freddie posztumusz Ivor Novello díjat kapott, mert ez volt Az 1993-as Év Nemzetközi Slágere.
Négy év munka után, 1995. november 6-n jelent meg a Queen huszadik, s egyben utolsó stúdiólemeze, a Made In Heaven. A lemez felvételei 1991 áprilisában kezdődtek, és Freddie életének utolsó hónapjaiban szakadtak meg. A lemezt, amelynek nagy részét John, Brian és Roger Freddie halálát követően készítette el, Freddie halhatatlan szellemének ajánlották, tekintettel kérésére, hogy az anyagot befejezzék és bemutassák a közönségnek.
Az album végzet-hangulatát két szám határozza meg: az A Winter's Tale, amely Freddie utolsó szerzeménye volt, illetve a Mother Love, Brian és Freddie közös dala, amely a Freddie által utoljára felénekelt hangokat tartalmazza.
A Made In Heaven munkálatai főként a Queen montreux-i stúdiójában zajlottak, abban a svájci városban, ahol Freddie abban az időben lakott. Ezt a történelmi helyszínt örökítették meg a lemez borítóján egy tájfotóval, rajta a tóval, amelyre Freddie háza nézett.
Sokaknak a Made In Heaven nem egyszerűen a Queen utolsó, de egyben legjobb lemeze is. Az újszerű videoklipjeiről ismert Queen az album dalait addig nem látott vizuális formában kívánta megjeleníteni. Ezt úgy érték el, hogy felvették a kapcsolatot a British Film Institute-tal, és a filmintézet fiatal, tehetséges rendezőit bízták meg a klipek elkészítésével.
Az első ilyen az Evolution volt, amelyet Simon Pummel készített a Heaven For Everyone-hoz. A BFI közreműködés további hat filmre szólt.A Made In Heaven lemez megjelenése kíváló alkalmat adott a Queen 25 éves pályafutásának összefoglalására. Egy héttel követte az Ultimate Queen kiadvány, egy exkluzív, 20 CD lemezt falra akasztható különleges dobozban összefoglaló ritkaság. A gyűjtemény a stúdióalbumokon kívül a három koncertlemezt is tartalmazza. A sorszámozott gyűjteményben az albumok csúcsminőségű litográfia borítóval és egy 12 oldalas, színes könyvecskével egészültek ki.
A gyűjtemény mellett egy dokumentumfilm jelent meg videon, Champions of the World címmel. A kétórás anyag olyan képeket és zenerészleteket tartalmaz, amelyek korábban nem voltak hozzáférhetőek. A Champions of the World a zenekar történetén kívül John, Brian, Freddie és Roger életébe is bepillantást enged.
November 8-n Irena Sedlecka megbízást kapott Freddie Mercury életnagyságú szobrának elkészítésére, melyet 1996-ban állítottak fel Montreux-ben.
A november folyamán a londoni Museum of the Moving Image-ben kiállítottak egy hologrammos filmet, amelyen tulajdonképpen Freddie 3 dimenziós hasonmása jelent meg.
1997 tavaszán utazó kiállítást rendeztek a Freddie Mercury-ról készült legjobb fotókból.
Novemberben jelent meg a Queen Rocks válogatás, amelyen a zenekar keményebb felvételeit gyűjtötték össze. A lemezen egy vadonatúj dal is szerepel, a No-One But You, amely az első olyan felvétel, amelyet a Queen Freddie nélkül írt és rögzített. A dal a rajongók kérése alapján kislemezen is megjelent. A Rocks lemez borítóján a Queen címer vadított változata látható.1998 novemberében néhány országban megjelent a Queen Rocks videováltozata.
A nyár folyamán jelent meg Angliában egy bélyeg, amely Freddie-t ábrázolta. A bélyeg sok vitát váltott ki, mert az angol törvények értelmében a bélyegek a királyi család tagjain kívül nem ábrázolhatnak élő személyeket - márpedig, Freddie mögötti képen jól kivehető Roger feje, amint dobjait püföli. Így Roger Taylor volt az első, aki életében egy hivatalos angol postai bélyegen szerepelt!
