161 éve (1848) verték le az ír éhséglázadást.
Írország részben vagy teljesen Anglia gyarmata volt középkortól kezdődően, majd I. Erzsébettől, de inkább Cromwelltől kezdve egyre több angol és skót, tehát protestáns telepes érkezett Írországba, annak is szinte főleg az északkeleti Ulster tartományába. Így alakult ki a máig élő részben vallási ellentét.
Az angol uralom egyik hatása volt, hogy az írek szinte egyetlen tápláléka a burgonya lett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem csak az angolok parancsa volt, a szétaprózódott földek (a szapora írek egyenlően osztották szét földjüket a fiaik közt) csak így voltak önellátóak. A földek tehát zömmel ezt termeltek, ami gabona volt, azt (természetesen a krumpli jelentős részével) Angliába vitték. 1845-ben egy ismeretlen kártevő jelent meg, amely a burgonyatermelés nagy hányadát tönkre tette. Mivel az angolok nem csökkentették a gabonaelszállítást, tömeges éhség pusztított. Mintegy egymillió ír halt éhen és másfél millió vándorolt ki Amerikába (kisebb részük Angliába és inkább Skóciába). A kivándorlás az éhség véget értével sem állt le, és a lakosság egyre apadt, miközben Európa más államaiban jelentősen megnőtt (ld. ábra).
1848-ban az éhség miatti elégedetlenség, valamint az Európai felkelések híre miatt az (egyébként is sokszor fellázadó) írek közt is lázadás tört ki, ám nem volt hosszú életű. Az Ifjú Íroszág Mozgalom tagjai William Smith O'Brien és Thomas Francis Meagher vezetésével politikai jogokat követeltek. Naív reményeiket hamar szétfoszlatta az angol parlament. Felfüggesztették az ír lázadókkal szemben a bírósági ítélkezést, vagyis mindekire halál várt, akit lázadással megvádoltak. A lázadás (amelyet egyébként tervezgettek már) erre tört ki július 23-n, ám szervezetlen és igen korlátozott területű volt. Az angol hadsereg egy héten belül leverte, a vezetők elmenekültek.