92 éve (1917) kezdődött a 11. isonzói csata.A történelem 12 isonzói csatát ismer. Az első világháború folyamán az olasz és osztrák-magyar felek ennyiszer próbálták legyűrni a másikat a térségben. Az első az 1915. május 23-i olasz hadbalépést kereken egy hónappal követve kezdődött. Az olasz támadást a kétszeres túlerő ellenére hamar sikerült megállítani és július 7-re megmerevedett a frontvonal (16 ezer olasz és 10 ezer K.u.K halt meg).
Július 18-n megindult az újabb olasz támadás (augusztus 3-ig), amely gyors sikert hozott, ám a Monarchia serege visszaverte őket. Így jóval véresebb volt ez a csata: 40 ezer olasz és 45 ezer K.u.K. esett el.
Október 18-n indult a 3. roham, amelyben már a korábbinál jóval komolyabb tüzérségi támogatást is bevetettek. A császári sereg ismét visszaverte (nov. 3.) a túlerőt, ám a tüzérség komoly veszteséget okozott: 11 ezer - 9 ezer halott.
Az ellentámadás a 4. isonzói csata, amely november 10-től december 2-ig tartott. A K.u.K. sereg enyhe sikert ért el (7500 - 4000), amely kiindulópontja lett a következő offenzívának. Az olaszok azonban tavasszal gyorsabbak voltak, március 9-n megindultak. Ezért viszont komoly árat fizettek, hiszen a felkészületlen seregrészek hamar felmorzsolódtak, igaz ez a veszteségen nem nagyon látszik: 6300 - 4100. A támadás mindenesetre megelőzött egy osztrák rohamot, vagyis nem volt teljesen értelmetlen.
A nyár folyamán a lassú seregösszevonások jelentős olasz túlerőt eredményeztek (ennek oka a keleti Bruszilov-offezíva volt), amit augusztus 6-n kezdtek kihasználni. Bő egy év után először értek el sikert az olaszok, persze nem döntőt. A hídfőállás elfoglalása mindenesetre arra vette rá Németországot, hogy hadat üzenjen az olaszoknak, és megjelentek a tiroli frontszakaszon a német katonák. Az olasz előretörés 51 ezer katonájuk életébe került, míg a másik fél 41 ezret vesztett.
A rövid pihenő után folytatódó olasz támadás (immár a 7. isonzói csata néven) a görzi hidfőt próbálta volna kiszélesíteni szeptember 14-től. A vezetés azonban 3 nappal később már visszavonulót rendelt el, ezzel ez lett a legrövidebb csata. Azonban nem a legvértelenebb: 17 ezer olasz és 15 ezer osztrák-magyar esett el.
Október 9-n megindult az újabb olasz roham, hogy még 1916-ban eldőljön a háború kimenetele. A túlzott optimizmus a bő kétszeres túlerő ellenére ismét kudarcot hozott: 23 ezer - 19 ezer.
A 9. csata azon logikából fakadt, miszerint a Monarchiának nincs ereje ellentámadni, tehát kimerülőben van. Ez igaz volt, ám védekezni még jól tudott a K.u.K. sereg. Az eredmény ugyanaz volt mint korábban, csak a veszteségek mások: október 31. és november 4 között 37 ezer olasz és 31 ezer császári katona vesztette életét.
1917-ben az antant eröltette az isonzói áttörést, mivel nyugaton erre képtelenek voltak. A május 12-n megindult olasz sereg a szokásos bő kétszeres túlerőben volt, és újra kudarcot vallott (36 ezer - 17 ezer). Azonban a tél elég volt a Monarchiának arra, hogy olyan felszerelt sereget állítson ki, amely egy ellentámadásra is képes. Így visszavették a götzi kiszögelést.
A 11. isonzói csata az olaszok bosszújának indult, ám eredménytelen maradt. Sikerült némi értéktelen területet szerezniük, de ezekből is statégiai okból kivonultak. 30 ill. 20 ezer halott maradt a csatatéren.
A döntő, a 12. csata október 24-n kezdődött. A Monarchia és Németország akkora erőt vont össze, mint az olaszok (köszönhetően a keleti sikereknek), így áttörést kíséreltek meg a gyengén védett Caporetto-völgyben. Taktika újítást is bevetettek, először támadtak rohamcsapatok segítségével. Ezek védelem egyes pontjait foglalták el mélyen az arcvonal mögött, hogy így vágják el a kommunikációt és derítsék fel a pontos helyzetet. Az egyik rohamcsapatot Erwin Rommel vezett, aki ekkor százados volt. A taktika fényes sikert hozott, ám az olaszok hamar felismerték a veszélyt, és kivonták a teljes seregüket, és jóval délebbre, a Piave folyó mögé (Götztől ez bő 100 km). A központi hatalmak itt nem tudtak már áttörni (1. piavei csata), ami leginkább az antant erősítés megérkezésének volt köszönhető. Ezen csatában gyakorlatilag megsemmisült az olasz hadsereg: 40 ezer halott, 50 ezer dezertőr, 300 ezer hadifogoly a veszteség, amiért 20 ezer halottal fizettek. Ezzel összesen az isonzói csaták 2 éve alatt: 315 ezer olasz és 235 ezer K.u.K. katona halt meg.
Noha az isonzói csata a központi hatalmak teljes győzelmével ért véget, nem jutottak sokkal előrébb, és a Piave mentén az Isonzóhoz nagyon hasonló állóháború alakult ki.
Október 18-n indult a 3. roham, amelyben már a korábbinál jóval komolyabb tüzérségi támogatást is bevetettek. A császári sereg ismét visszaverte (nov. 3.) a túlerőt, ám a tüzérség komoly veszteséget okozott: 11 ezer - 9 ezer halott.
Az ellentámadás a 4. isonzói csata, amely november 10-től december 2-ig tartott. A K.u.K. sereg enyhe sikert ért el (7500 - 4000), amely kiindulópontja lett a következő offenzívának. Az olaszok azonban tavasszal gyorsabbak voltak, március 9-n megindultak. Ezért viszont komoly árat fizettek, hiszen a felkészületlen seregrészek hamar felmorzsolódtak, igaz ez a veszteségen nem nagyon látszik: 6300 - 4100. A támadás mindenesetre megelőzött egy osztrák rohamot, vagyis nem volt teljesen értelmetlen.
A nyár folyamán a lassú seregösszevonások jelentős olasz túlerőt eredményeztek (ennek oka a keleti Bruszilov-offezíva volt), amit augusztus 6-n kezdtek kihasználni. Bő egy év után először értek el sikert az olaszok, persze nem döntőt. A hídfőállás elfoglalása mindenesetre arra vette rá Németországot, hogy hadat üzenjen az olaszoknak, és megjelentek a tiroli frontszakaszon a német katonák. Az olasz előretörés 51 ezer katonájuk életébe került, míg a másik fél 41 ezret vesztett.
A rövid pihenő után folytatódó olasz támadás (immár a 7. isonzói csata néven) a görzi hidfőt próbálta volna kiszélesíteni szeptember 14-től. A vezetés azonban 3 nappal később már visszavonulót rendelt el, ezzel ez lett a legrövidebb csata. Azonban nem a legvértelenebb: 17 ezer olasz és 15 ezer osztrák-magyar esett el.
Október 9-n megindult az újabb olasz roham, hogy még 1916-ban eldőljön a háború kimenetele. A túlzott optimizmus a bő kétszeres túlerő ellenére ismét kudarcot hozott: 23 ezer - 19 ezer.
A 9. csata azon logikából fakadt, miszerint a Monarchiának nincs ereje ellentámadni, tehát kimerülőben van. Ez igaz volt, ám védekezni még jól tudott a K.u.K. sereg. Az eredmény ugyanaz volt mint korábban, csak a veszteségek mások: október 31. és november 4 között 37 ezer olasz és 31 ezer császári katona vesztette életét.
1917-ben az antant eröltette az isonzói áttörést, mivel nyugaton erre képtelenek voltak. A május 12-n megindult olasz sereg a szokásos bő kétszeres túlerőben volt, és újra kudarcot vallott (36 ezer - 17 ezer). Azonban a tél elég volt a Monarchiának arra, hogy olyan felszerelt sereget állítson ki, amely egy ellentámadásra is képes. Így visszavették a götzi kiszögelést.
A 11. isonzói csata az olaszok bosszújának indult, ám eredménytelen maradt. Sikerült némi értéktelen területet szerezniük, de ezekből is statégiai okból kivonultak. 30 ill. 20 ezer halott maradt a csatatéren.
A döntő, a 12. csata október 24-n kezdődött. A Monarchia és Németország akkora erőt vont össze, mint az olaszok (köszönhetően a keleti sikereknek), így áttörést kíséreltek meg a gyengén védett Caporetto-völgyben. Taktika újítást is bevetettek, először támadtak rohamcsapatok segítségével. Ezek védelem egyes pontjait foglalták el mélyen az arcvonal mögött, hogy így vágják el a kommunikációt és derítsék fel a pontos helyzetet. Az egyik rohamcsapatot Erwin Rommel vezett, aki ekkor százados volt. A taktika fényes sikert hozott, ám az olaszok hamar felismerték a veszélyt, és kivonták a teljes seregüket, és jóval délebbre, a Piave folyó mögé (Götztől ez bő 100 km). A központi hatalmak itt nem tudtak már áttörni (1. piavei csata), ami leginkább az antant erősítés megérkezésének volt köszönhető. Ezen csatában gyakorlatilag megsemmisült az olasz hadsereg: 40 ezer halott, 50 ezer dezertőr, 300 ezer hadifogoly a veszteség, amiért 20 ezer halottal fizettek. Ezzel összesen az isonzói csaták 2 éve alatt: 315 ezer olasz és 235 ezer K.u.K. katona halt meg.
Noha az isonzói csata a központi hatalmak teljes győzelmével ért véget, nem jutottak sokkal előrébb, és a Piave mentén az Isonzóhoz nagyon hasonló állóháború alakult ki.
