495 éve (1514) szűnt meg a magyar szabad jobbágyság.A magyar királyságon belül a jobbágy szabad (liber) státuszt élvezett. Az ország törvénye értelmében a szabad ember - ingóságaival együtt, a földbér és az aktuális egyéb tartozásai lefizetése után - oda költözött az ország területén, ahova akart. A jobbágy szabadon bérelhetett szőlőt vagy egyéb földeket a szomszédos földesúrtól, akinek nem tartozott szolgáltatással. Termékét piacra vihette és ennek hasznából természetesen saját javadalmait gyarapíthatta, esetleg újabb "vállalkozásokba" foghatott. Így a 15-16. század fordulóján, a magyarországi jobbágyságon belül kialakult egy bérlő és vagyonosodó réteg, amely különböző módon felemelkedhetett a nemesi családokhoz (ez a réteg pótolta az igen gyér polgárságot). Az 1514. évi országgyűlés - a Dózsa-féle parasztháború miatt - megszüntette ezt a rendszert (XIV. tc.). Az ország minden parasztját, kivéve azokat, akik a királyi városokban laktak, szabadságvesztéssel büntette, vagyis nem költözhettek szabadon. A jobbágy minden földjéért, melyet a nemes neki művelésre, birtoklásra átengedett, telkenként 52 nap robottal, 1 forint cenzussal, kilenceddel és pontosan meghatározható ajándékokkal (csirkével, disznóval, őzzel stb.) tartozott. Az intézkedés nem ment át a gyakorlatba rögtön. Nem lehetett érvényt szerezni a röghöz kötést célzó törvénynek sem - amelynek fenntartása elsősorban a kisebb birtokosok érdeke volt -, hiszen a nagybirtok továbbra is szívesen fogadott átköltözőket, s azokat meg is tudta védeni. Épen maradt a paraszti bérleti rendszer (főleg a szőlőművelésben), s a mezővárosok, ha lehet, még dinamikusabban fejlődtek 1514 után, mint azelőtt. Még jó két évszázadnak kellett eltelnie addig, amíg azok a stabil viszonyok kialakultak, amelyek 1848 áprilisáig, majd azután a Habsburgok jobbágypátenséig alapvetően meghatározták az agrártermelést és ennek jogi, emberi feltételeit.
A címbeli kifejezést (második szolgaság) Engels vezette be az Elbán túli területek jobbágyságára.
