413 éve (1596) zajlott a mezőkeresztesi csata.Bár az Oszmán Birodalom ellen vívott 15 éves háború (1591–1606) menetére nem volt döntő hatással a Mezőkeresztesnél lezajlott csata, mégis egyfajta jelképpé vált. A harcmezőn három állam egy-egy meghatározó személyisége is jelen volt; a Magyar Királyságot és a Német-római Birodalmat Habsburg Miksa főherceg, az Erdélyi Fejedelemséget Báthory Zsigmond fejedelem, az Oszmán Birodalmat pedig III. Mehmed szultán (ld. kép) képviselte. Az oszmán hadaknak olyan terepen kellett harcba bocsátkozniuk, ahol erős lovasságuk és jelentős létszámfölényük nem érvényesülhetett. Helyzetüket tovább súlyosbította, hogy a felvonulás, illetve a táborverés szervezettsége egyaránt csapnivaló volt, így a csata napján kimerült gyalogosok és lovasság nézett farkasszemet az ellenféllel. Ám a szövetségesek Mezőkeresztesnél nyújtott katonai teljesítménye hiába volt briliáns bizonyos elemeiben (pl. kiválóan alkalmazták legfőbb erősségüket, a hatalmas tűzerőt), egy súlyos katonai hiba miatt az összecsapás végén mégis a törökök kezén maradt a harcmező.
A szultán az 1596-os hadjárata során hatalmas erőkkel érkezett Magyarország területére. Szeptember 21-n Eger várát vette ostrom alá, s bár a felmentő sereg példás gyorsasággal útnak indult, az állandó esőzések miatt felázott utakon nem értek időben céljukhoz; öt nappal korábban az erőd védői megadták magukat. A szövetségesek vezetői a Sajóvámoson megtartott haditanácskozáson ekkor úgy döntöttek, hogy a stratégiai jelentőségű Mezőkereszteshez vonulnak. Ezen a településen haladt keresztül az egyetlen olyan út, amelyen egy nagyobb méretű hadsereg is felvonulhatott a királyi Magyarország belseje felé.
Az előcsatározások már október 22-n megkezdődtek, de a döntő összecsapásra négy nappal később került sor. Ekkor az elmocsarasodott Keresztesi-patak egyik gázlóján (melyet a szövetségesek szándékosan engedtek át ellenfelüknek) az oszmánok megkezdték az átkelést. A mezőn azonban a keresztények úgy foglaltak állást, hogy a szultán ne legyen képes teljes seregével felvonulni; annak így csak töredéke kerülhetett át a patak keleti oldalára, míg tekintélyesebb része a túlparton, a főhadiszállás közelében maradt. A csatamezőn tehát nem érvényesült a török létszámbeli fölénye. A támadást késő délelőtt a keresztény had első vonalának közepén elhelyezett lovasság indította meg, és egyetlen rohammal komoly csapást mért az oszmánokra. Kisvártatva az egész szövetséges sereg előrelendült, és az ellenséget kiszorította a keresztesi mezőről.
A vízparton azonban az erdélyiek, illetve a német gyalogság rohamait is sikerrel verték vissza a törökök. Végül a keresztények tűzfegyvereik hatékony alkalmazásával megfutamították ellenfelüket, sőt birtokba vették a szultán ágyúit is. A csata tehát már eldőlni látszott, amikor váratlan fordulat következett be. A szövetséges katonák a török táborba érve a sátrak kifosztásába kezdtek. A zsákmányolás természetesen a gyalogság és lovasság harcrendjének teljes felbomlásával járt, a kibontakozó közelharcban pedig az ellenfél létszámfölénye nagyon sokat számított. A törökök ellentámadást indítottak, ami szervezetlensége ellenére annyira megdöbbentette a biztos győzelem tudatában garázdálkodó katonákat, hogy pánikszerű menekülésbe kezdtek. Ezt látva a keresztény lovasság is megfordult és futásnak eredt, cserbenhagyva a gyalogosokat, egyúttal szétzilálva a még rendben álló második vonal zárt tömegeit. Végül az egész szövetséges seregben kitört a pánik és mindenki egyszerre futamodott meg.
A katonák túlnyomó többségének ugyanakkor fogalma sem volt arról, hogy miért vagy mi elől kell futni. A tömegben semmit nem láttak, de a bizonytalanság, a megfoghatatlan fenyegetés sokkal rémisztőbb volt, mint a fegyveres harc, így a pánik gyorsan elsöpörte az aprólékosan kialakított hadrendet. Miksa főherceg lovasaival megpróbált úrrá lenni a káoszon, és segíteni a harcmezőn védtelenül hagyott gyalogságnak, de a menekülő tömeg elsodorta mellőle embereit. A szövetséges sereg jelentős része – az ágyúkat, illetve egyéb hadifelszerelést hátrahagyva – a környező hegyekbe menekült. Eközben az oszmán törökök – a menthetetlenül széthullott sereg üldözése helyett – az egész éjjelt lázas pakolással töltötték, ami arra utal, hogy éppúgy nem voltak tisztában a kialakult helyzettel, mint ellenfelük.
