235 éve (1775) végezték ki Pugacsovot.Jemeljan Ivanovics Pugacsov 1742-ben született doni kozák családban. 1770-ig az orosz hadseregben szolgált, majd az írástudatlan katona otthagyta a sereget és vándorútra kelt. Amikor hallott az 1772. évi, kegyetlenül levert uráli kozáklázadásról, Jaick (ma Uralszk) városába ment, ám katonaszökevényként letartóztatták, Kazanyban börtönbe zárták, majd száműzték Szibériába. Pugacsov megszökött és 1773 júniusában a Volgától keletre trónkövetelőként lépett fel. Azt hirdette, hogy ő III. Péter cár, II. (Nagy) Katalin férje, állítólag hasonlított is az 1762-ben Katalin szeretője, Orlov által meggyilkolt uralkodóra. 1773. szeptember 17-n parasztháborút indított a Jaik folyó menti kozákokhoz szóló kiáltványával.
Nagy Katalin törvényei lehetővé tették, hogy a nemesek jobbágyaikat elűzzék vagy kényszermunkára küldjék, eladhatták vagy elzálogosíthatták őket, a parasztok ezért tízezrével szökdöstek az ország peremterületeire. Miután Pugacsov kihirdette a jobbágyság eltörlését, érthetően sokan álltak be követői közé, nemcsak parasztok, de szabad kozákok, bányászok, papok is, a manufaktúrák munkásai, a nemzetiségek közül főleg a baskírok, tatárok és kalmükök. A mozgalom gyorsan terjedt az Ural és a Volga-vidék népei között. Hamarosan 25 ezren álltak Pugacsov mögött, a felkelők a Gyemidov-fegyvergyár elfoglalása után jelentős felszereléshez is jutottak. A háború során a vezér földet, törvényt és szabadságot ígért követőinek, elképzelései szerint a felkelés végső célja Katalin trónfosztása és egy kozák-paraszt állam megteremtése volt. A hadjárat alatt kitűntek előnyös tulajdonságai: bár analfabéta volt, átlagon felüli hadvezéri képesség, szervezői készség, rendkívüli energia és természetes észjárás jellemezte.
II. Katalin akkor kezdte a lázadást komolyan venni, amikor Pugacsov felszaporodott serege bevette Orenburgot, az Ural-vidék kereskedelmi központját, és a környék földesurai Moszkvába menekültek. Szamara 1744 januári eleste után Bibikov tábornokot küldte a felkelők ellen, aki le is győzte őket Tatyiscsevónál, felmentette Orenburgot és Ufát. Pugacsov Kazanyig vonult, júliusban felégette a várost, de az ottani Kremlt nem tudta bevenni. A Michelson tábornoktól elszenvedett vereség után átkelt a Volgán, s új erőket toborzott a doni kozákok, a csuvasok és mordvinok között. Jóllehet urál-vidéki hívei nem követték, augusztusban így is bevette Szaratovot és Penzát. Ezután azonban Moszkva helyett dél felé indult, megostromolta Caricint (ma Volgográd), de a közeli Szareptánál szeptember 3-n döntő vereséget szenvedett.
Pugacsov fejére 50 ezer rubeles vérdíjat tűztek ki, ezért és a remélt amnesztiáért alvezérei szeptember 8-n elárulták és kiadták. 1775. január 21-n nyilvánosan, ötödmagával fejezték le Moszkvában. A Jaik folyót ekkor keresztelték át Uralnak, Jaick városát pedig Uralszknak, hogy a nevek se emlékeztessenek a felkelésre. A résztvevőkkel nem bántak túl szigorúan, 1775 végén a még fogságban lévők amnesztiát kaptak.
