Gondolatok a könnytárból

67 éve (1943) ért véget a sztálingrádi csata.
Friedrich Paulus vezértábornagynak és a német hadsereg déli, a sztálingrádi katlanban rekedt csoportjának fegyverletételével véget ér a Volga menti városért folytatott véres küzdelem, bár az északi csoport csak február 2-n adta meg magát. A csata eredményeképp megkérdőjelezhetetlen lett a fordulat a háború menetében.
A Vörös Hadsereg már 1942. november 22-n 270 000 német katonát kerített be Sztálingrád előtt. Két nappal később Adolf Hitler megtagadta a visszavonulási engedélyt, holott harc már ősszel elveszítette stratégiai jelentőségét, hiszen ekkorra a bakui olajmezők elérhetetlenné váltak. November 25-n megkezdődött a körülzárt katonák légi úton történő ellátása, amely Hermann Göring, a légierő főparancsnoka (szokásos) ígérete ellenére sem volt kielégítő. Télen már pusztított az éhinség is, de lőszerből sem volt elegendő. Noha december 12-n Erich von Manstein vezértábornagy végrehajtott egy menetesítő támadást, a Don hadseregcsoportot egy szovjet ellentámadás december 24-n visszaszorította. A körülzárt Paulus nem kísérletezett kitöréssel, de csak január 31-n ismerte el vereségét.
A Sztálingrád körüli harcokban a várost teljesen lerombolták. Az öt és fél hónapos csatában 46 000-en meghaltak, 64 220 lakost kényszermunkásként a németek elhurcoltak. A katonák között a veszteségek szovjet adatok szerint 146 300 főt tettek ki a német és 46 700 főt a szovjet oldalon. A német légierő sztálingrádi bevetése során több mint 8000 embert veszített. A kapitulációval 107 800 katona került szovjet hadifogságba, mintegy 34 000 sebesültet és szakembert még a fegyverletétel előtt a légierő elszállított.

Ferenc József Habsburg uralkodó hosszú életét végigkísérték a családi tragédiák. Sok közeli rokonát temette el, köztük egyetlen fiúgyermekét, Rudolfot. A trónörökös szigorú, bigott katolikus nevelést kapott, ám nevelői nemcsak a műveltség megszerzésére fordítottak nagy gondot, hanem katonai képességei fejlesztésére is. Ferenc József azonban még fiát, a trónörököst sem volt hajlandó bevonni a kormányzásba. Nem meglepő, hogy az élesen különböző természettel megáldott apa és fia soha nem jött ki igazán egymással. Rengeteg konfliktust okozott kapcsolatukban, hogy Rudolf a német liberálisokkal szimpatizált, és nem titkolta magyarokhoz fűződő rokonszenvét sem. Rudolf odáig merészkedett, hogy a liberális bécsi sajtóban álnéven a konzervatív tábort ostorozó cikkeket írt.
Párválasztás kérdésében azonban meghajolt a dinasztikus politika akarata előtt. A trónörökös feleségéül a mélyen vallásos, csúnyácska Stefánia belga királylányt választották. Házasságuk totális kudarc volt, az érzékeny lelkű Rudolf egy fiatal lányban találta meg végül a szerelmet. Ám a 18 éves Vetsera Mária bárónővel érzett szerelmük tragédiába torkollott.
A trónörökös és a bárónő 1889. január 30-n a mayerlingi vadászkastélyban öngyilkosságot követett el. Az első jelentések szerint a harminc éves Rudolfot szívszélhűdés érte, csak később derült ki a szomorú valóság. A konzervatív értékeket képviselő, katolikus uralkodócsaládnak kínos volt elismernie, hogy egyik családtagja öngyilkosságot követett el. A hírt azzal a magyarázattal igyekeztek tompítani, hogy Rudolf tettének elkövetésekor nem volt beszámítható állapotban, hirtelen elmezavar lépett fel nála. A történet tulajdonképpen hihető volt, hiszen anyja, Erzsébet oldaláról több rejtélyes körülmények között elhunyt, elmezavarral küzdő rokon is található a családban.
A szörnyű esemény körülményei tisztázatlanok maradtak. Nagy valószínűséggel azonban a trónörökös öngyilkosságának miértjei konfliktusos családi kapcsolataiban és boldogtalan házasságában keresendők. Édesanyjának, Erzsébetnek élete végéig sem sikerült feldolgoznia fia halálát, és ekkortól csak fekete ruhában mutatkozott.

77 éve (1933) nevezték ki Hitlert kancellárrá.
A világgazdasági válság éveiben, Németországban a munkanélküliség, az életszínvonal csökkenése, a kis- és középvállalatok tömeges tönkremenetele radikális változások követelésére mozgósította a tömegeket. A szociáldemokraták és a kommunisták ádáz küzdelmet vívtak egymás ellen. Mindezen körülmények előmozdították az NSDAP (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartie = Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) rohamos növekedését. A hatalmi elit zöme pedig azért támogatta a náci pártot, hogy segítségével elejét vegye egy esetleges kommunista fordulatnak, amelyet Luxemburg már megpróbált megteremteni. Az NSDAP kialakulása és fejlődése Adolf Hitler nevéhez fűződik. Hitler a munkásságnak munkalehetőséget és több bért, a parasztságnak földet és a "kamatrabszolgaság" eltörlését ígérte. A kisiparosokat és a kiskereskedőket a nagy tőke megzabolásával és az adók csökkentésével, az állástalan értelmiségieket alkalmazással, a tisztikart új, nagy hadsereg létrehozásának ígéretével nyert meg. Az egész német nemzetnek a "versailles-i szégyenbélyeg" letörlését, a Nagynémet Birodalom megteremtését és a "zsidó méregtől való megszabadulást" helyezte kilátásba - utóbbit mind fontosabbnak tartva. A náci párt gyors erősödését mutatja, hogy a birodalmi gyűlési választásokon 1928-ban kb. 800 ezer, míg 1930-ban 6,4 millió, 1932 júliusában 13,1 millió szavazatot kapott.
Utóbbi választás eredményeképp már az NSDAP lett a legnagyobb párt a parlamentben, de így patthelyzet alakult ki, amely miatt új választást írtak ki. Még ezen év őszén a nácik mintegy kétmillió szavazatot vesztettek, de lényegileg így sem változott a helyzet. Mivel a koalíciós kísérletek kudarcba fulladtak, Hindenburg elnök a konzervatív Papen javaslatára Hitlert nevezte ki kancellárrá, mert úgy vélte, irányítani tudják az osztrákot. Hitler azonban váratlanul brutális eszközökkel likvidálta vetélytársait s totális egyeduralmat épített ki.

511 éve (1499) született Kathrina von Bora.
Az elszegényedett lippendorfi nemesi családban született Katharina 1504-től egy bencés kolostor iskolájában tanult, 9 évesen pedig belépett a nimbscheni zárdába. A fiatal lány 16 esztendős korában tette le fogadalmi esküjét. Miután az ifjú apáca értesült Luther új tanairól, 11 apácával együtt úgy határozott, hogy megszökik a zárdából. Ehhez egy torgaui polgár, bizonyos Leonhard Koppe segítsége kellett. Koppe heringekkel teli hordókat szállított a kolostorba, és az üres hordókban feltűnés nélkül kicsempészte az apácákat.
Az apácaszöktetést támogató Luther a hajadonokat Wittenbergben szállásolta el, és tisztességes polgárokhoz adta őket nőül. Katharina von Bora azonban nem ment férjhez, hanem az idősebb Cranachnál, a híres festőnél vállalt házvezetőnői állást. Noha akadtak kérői, a lány úgy nyilatkozott, hogy csak Luther Mártonhoz menne feleségül. A híres evangélikus prédikátor - környezetének megrökönyödésére és heves tiltakozása ellenére - 1525-ben végül feleségül is vette a nála majdnem húsz évvel fiatalabb lányt.
Az esküvőt követően a Luther-házaspár az Ágoston-rend régi épületébe költözött, amelyet a választófejedelem bocsátott rendelkezésükre. A háztartást Katharina határozott kézzel irányította: népes családját (hat gyermekük született), sörfőzésből, állattartásból és kosztoltatásból tartotta fenn, és a legtöbb fontos családi kérdésben az ő szava volt a döntő. Ezért Luther nejét sokszor viccesen csak „Käthe úr”-nak nevezte.

Ez a nap Balassagyarmat napja.
Az I. világháború végén az újonnan megalakult Csehszlovák Köztársaság hadserege benyomult Magyarországra, hogy elfoglalja az Aszód- Balassagyarmat- Ipolytarnóc- Losonc vasútvonalat. Azonban Balassagyarmat polgárai 1919. január 29-n csatlakoztak Vizy Zsigmond százados csapataihoz és kiverték a megszállókat, s így Magyarország része maradtak. Erre emlékezve 1998 óta ez a nap a város hivatalos ünnepe. Az Országgyűlés a 2005. évi XXXIX. törvényben hajtott fejet "Balassagyarmat lakóinak és védőinek az 1919-es támadás idején a város hősies védelmében tanúsított bátor magatartása előtt", és a legbátrabb város, a Civitas Fortissima címet adományozta Balassagyarmatnak.
A volt vármegyeházával szemben áll a Civitas Fortissima-emlékmű, Párkányi Raab Péter szobrászművész 2002-ben készült alkotása.

554 éve (1456) született VII. Henrik.
Henrik a richmondi gróf, Edmund Tudor és Beaufort (Lancaster) Margit fia volt. Amikor a Rózsák háborújában IV. Edward király a Lancaster-család tagjait sorra kivégeztette vagy száműzte, a fiatal Henriket nagybátyja, Pembroke gróf mentette meg a király bosszújától. Henrik a bretagne-i herceg udvarába menekült, aki őt Edward király fenyegetései dacára sem szolgáltatta ki. Amikor azután III. Richárd zsarnok uralma következtében az angolok gyűlölete a York-házzal szemben egyre nagyobb arányokat öltött, a Lancaster-párt hívei első sorban a fiatal richmondi grófba vetették bizalmukat, aki anyai ágon a Lancasterek birtokaira és örökségére és így a trónra is jogos igényt tartott.
Buckingham herceg, aki a legjobban sürgette Richárd megbuktatását, arra törekedett, hogy Henrik Erzsébetet, IV. Edward legidősebb leányát jegyezze el, mert ez az eljegyzés véget vetett volna a York- és Lancaster-család gyilkos versengésének és Richárd hatalmát még jobban megingatta volna. Richárd azonban jókor értesült a tervről, Buckinghamet a vérpadra küldte és maga kérte meg Erzsébet kezét. Ekkor már Henrik sem maradhatott tétlen. Bízva a francia udvar jóindulatában, 2000 angol katonát gyűjtött maga köré, s Harfleurben tengerre szállt. 1485. augusztus 6-n Milford-Havenban (Dél-Wales) szállt partra és Bosworth táján ütközött meg Richárd királlyal, aki a csatával együtt az életét is vesztette.
Hívei még a csatatéren koronázták Henriket angol királlyá, akit a Richárd által elnyomott nemesség és nép is üdvözölt. Miután a gyermek Warwicket elzáratta, magát október 30-n újra megkoronáztatta. A parlament elismerését is elnyerte: nőül vette Erzsébet hercegnőt. Így örökösödési joga révén, a győztes jogával és a törvényhozó testület elismerése alapján kezdte meg uralkodását. De a béke most sem köszöntött be. Részben a York-párt ellen indított üldözés, részben pedig Henrik szigora következtében több felkelésre került sor. Miután a király a Plantagenet-család utolsó sarját, Warwick grófot is kivégeztette, megszilárdította trónját.
Eközben Angliát elzárta a kontinens befolyásától egyetlen esetet leszámítva: legidősebb fiát, Arthurt Katolikus Ferdinánd leányával, Katalin infánsnővel jegyeztette el. A skót király ármányaitól pedig úgy szabadult meg, hogy Margit nevű leányát adta neki nőül. Henriket másodszülött fia, VIII. Henrik követte a trónon, aki virágzó országot, teli pénztárt és tekintélyes hajóhadat örökölt apjától.

923 éve (1077) hódolt be IV. Henrik a pápának.
Az 1073. április 22-n pápává választott VII. Gergely kemény kézzel látott neki a reformoknak. Már 1074-ben eltiltotta a szolgálattól a nős és simóniás papokat, 1075-ben megtiltotta, hogy a laikusok egyházi hivatalt adományozzanak, és külön rendeletben azt is, hogy a német-római császár az invesztitúrát gyakorolja. IV. Henrik ennek ellenére a régi mód szerint nevezte ki a kölni és a milánói érseket, sőt, a feldühödött uralkodó Wormsba birodalmi gyűlést hívott össze, ahol a német püspökök letették VII. Gergelyt. A Szentatya válaszul a legfélelmesebb fegyverhez nyúlt: kiközösítette a császárt, alattvalóit pedig felmentette hűségesküjük alól. Mivel a német fejedelmek az alkalmat megragadva úgy döntöttek, hogy ha Henrik a kiátkozás évfordulóján sem lesz tagja az egyháznak, a trónt üresnek tekintik, az uralkodónak meg kellett alázkodnia. Így IV. Henrik elzarándokolt Canossa várába, ahol a pápa éppen időzött és a fagyban egy szál csuhában, mezítláb vezekelt három napig a bezárt kapu előtt - ezt nevezzük Canossa-járásnak. A pápa kénytelen volt megadni a feloldozást a bűnös uralkodónak, noha tudta, hogy az hatalmát visszanyerve még ádázabb ellenfele lesz.

83 éve (1927) vezették be a pengőt.
Az Osztrák-Magyar Monarchiában 1882 óta korona volt a fizető eszköz, ám az állam felbomlása után az utódállamok érthetően új pénznemet vezettek be. Hazánkban először a magyar koronát vezették be, majd 1927. január 27-n a pengőt, jóval azután, hogy az osztrákok 1924-ben bevezették a schillinget, míg a csehek a mai napig koronával fizetnek. 1 pengő 12500 koronát ért, váltópénze a fillér volt. A pengő közel húsz éves története alatt több tucat címlete jelent meg, míg végül a hiperinfláció miatt megszűnt, s megszületett a forint.

Ez a nap az ENSZ Holokauszt Nap.
1945. január 27-n szabadították fel a szovjet csapatok a leghírhedtebb náci megsemmisítő tábort, az auschwitz-birkenauit. Az Oswieczim (német nevén Auschwitz) melletti halálgyárat Lengyelország német-orosz leigázását követően, 1940-ben állította fel az SS-parancsnokság. A kezdetben munkatáborként is működő auschwitzi tábort a tömeges megsemmisítés céljára alakították ki: az auschwitzi törzstáborban és a hozzá tartozó, 1942-ben kiépült Birkenauban, valamint Majdanekben építették fel az első gázkamrákat. A zárt kamrába beengedett Cyklon B gázzal végrehajtott népirtás első áldozatai 1942 márciusában szovjet hadifoglyok voltak. Az auschwitzi német adminisztráció fennmaradt iratai és más, újabb kutatások szerint a táborkomplexumba hurcoltak - nem a megöltek - száma összesen: 1 041 000 volt, közülük Lengyelországból 300 000, Görögországból 55 000, Németországból 69 000, Hollandiából 60 000, Franciaországból 69 000, Szlovákiából 27 000, Belgiumból 25 000, Magyarországról 436 000 embert deportáltak, tehát az áldozatok közel fele magyar volt. 1942, a tömeges népirtás programszerű megkezdése után Auschwitz az európai zsidóság megsemmisítésének központjává vált. Az akkortól érkező tömegek már nem kaptak számot sem, 70-75 százalékukra az azonnali halál várt. Ez az oka annak, hogy az adatok becsültek és eltérőek. Az auschwitzi múzeum 1,1 millióra teszi az Auschwitzba irányított európai zsidók számát, de akár 1,5 millióan is lehettek. Többségük elpusztult. Négy év alatt napi átlagban 3500-4000 deportáltat gyilkoltak meg. Az emberek tervszerű megsemmisítése csak 1944 késő őszén ért véget. Amikor 1945 elején a szovjet csapatok elérték a tábort, alig több mint hétezer foglyot, többségében végsőkig legyengült nőket és gyerekeket találtak ott.
2005. november 1-n az ENSZ-közgyűlés nemzetközi emléknappá nyilvánította január 27-t. Hazánkban külön emléknap van ezen eseményre, április 16.

125 éve (1885) foglalták el a mahdisták Khartumot és kiáltották ki saját államukat.
1881-ben az egyiptomi Muhammad Ahmed ibn Abdallah kikiáltotta magát Mahdinak, vagyis Mohamed próféta kijelölt utódjának, és a muszlim szudániakat az egyiptomi-török-angol hatalom elleni szent háborúra szólította fel. Szudán 1830 óta egyiptomi-török igazgatás alatt állt, azonban a gyakran változó kormányok - amelyek ráadásul javarészt a saját zsebükre gazdálkodtak - mind elviselhetetlenebb helyzetet teremtettek, így lelkesen követték az egyenlőségről és vagyonközösségről prédikáló Mahdit, akit egyben az angol-egyiptomi uralom alóli felszabadítóként is üdvözöltek.
A Mahdi serege miután minden ellenük küldött egyiptomi és angol sereget megsemmisített, támadásba lendült és elfoglalta a fővárost, Khartumot, noha az az angol védelem központja is volt. A Mahdi azonban fél évvel később, tisztázatlan körülmények között meghalt s az utódlásért folyó harc meggyengítette az addig legyőzhetetlen sereget. Így már a megérkező angol segítség 1899-ben leverte az ellenállást.

311 éve (1699) kötötték meg a karlócai békét.
A Török Birodalmat 1698-ra kimerítette a tizenöt éve tartó háború, ezért a Porta úgy határozott, hogy Orániai Vilmos angol király és németalföldi helytartó útján békeajánlattal fordul a Habsburg uralkodóhoz. I. Lipót császár - miután már békét kötött Franciaországgal (1697) - hajlandó volt tárgyalni, de csak a status quo alapján és a Szent Liga tagjainak bevonásával. A megbeszélések 1698. november 13-n kezdődtek el az angol William Paget lord és a holland Jacob Colyer közvetítésével a szerémségi Karlóca mellett felépített barakk és sátortáborban. A Porta képviselője külön-külön alkudozott a császár, a lengyel király, az orosz cár és a velencei dózse meghatalmazottaival, amelynek eredményeként 1699. január 26-n aláírták a huszonöt esztendőre szóló fegyverszüneti megállapodást. A Habsburg-török békeszerződés kimondta, hogy Erdély - korábbi határai között - Lipót császár birtokában marad, az Erdély, a Maros és a Tisza folyó által közrefogott Temesközt viszont - Temesvár központtal - a szultán tartja meg. A császáriak ezen vonalakon belül kötelesek kiüríteni és lerombolni a kezükön lévő erősségeket, de a törökök sem emelhetnek új várakat. A határfolyók szigetei a császár birtokában maradnak, de a folyókon mindkét fél alattvalói szabadon hajózhatnak. A Duna-Tisza közét a császár, a Szerémség keleti felét viszont a szultán uralja. A török kiengedte kezéből csaknem az egész Magyarországot, amelynek sorsára a továbbiakban nem gyakorolt közvetlen befolyást. Mintegy ennek előjele volt azon kötelezettségvállalása, hogy Thököly Imrét és híveit a Török Birodalom belső területére költözteti. Megegyeztek abban is, hogy kicserélik a foglyokat, és biztosítják egymás alattvalói számára a szabad kereskedést. Külön-külön szerződésben a lengyelek megkapták Kameniec-Podolskit, az oroszok az egyébként is birtokukban lévő Azovot, Velence pedig megtartotta a dalmát tengerpartot Raguzáig, valamint Moreát (Peloponnészosz-félsziget), Santa Maurát és Aegina szigetét, viszont vállalta Lepanto kiürítését. Ezzel a Török Birodalom európai felségterülete, illetve befolyási övezete a Balkánra és a két román vajdaságra zsugorodott.

61 éve (1949) alapították a KGST-t.
Ezen a napon Sztálin személyes kezdeményezésére, a Marshall-terv ellensúlyozására, komolyabb előkészítő tárgyalások nélkül alakult meg Varsóban a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa. (Az elnevezés is Sztálintól számított.) Alapító tagjai: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia és természetesen a Szovjetunió volt. Az 1950-es évek közepéig érdemi tevékenységet nem fejtett ki, még az alapokmányt sem szövegezték meg. Így gyakorlatilag csak egy évtizeddel később, 1959 decemberében kezdődött a szovjet tábor országainak gazdasági együttműködése, ekkor fogadták el a KGST alapokmányát, felépítését és működését. Az 1960-as években már bizonyos eredményeket ért el a Szovjetunió és a szocialista országok termelési és kereskedelmi együttműködésében. Az 1970-es években kibontakozó olajválság és olajárrobbanás teljesen szétzilálta ezt az együttműködést. Világossá vált, hogy a világpiacon az amúgy is elmaradott technológiára és gazdasági bázisra épülő KGST versenyképtelen. Az 1991. június 28-i budapesti ülésén oszlott fel.

1349 éve (661) meghalt Ali Tálib, a Mohamed utáni negyedik kalifa.
Két nappal halála előtt Kufában merényletet követtek el ellene. Ali Mohamed unokaöccse és veje volt egyben, akinek nagyságát még Mohamed is elismerte: „Ha én vagyok a bölcsesség városa, akkor Ali a kapuja.”
A Mohamed próféta által megteremtett iszlám vallás politikai okokból a próféta halála után két ágra szakadt.
Mohamed nem jelölte ki utódját, így halála után komoly vita tárgyát képezte, ki és milyen alapon legyen az új vallási vezető. A Kurais törzsből való Abu-Bakrra esett a választás. Az iszlámon belüli ellentétek a harmadik kalifa, Oszmán meggyilkolása után minden korábbinál jobban kiélesedtek. A vallás első, zavaros, feszültségekkel teli időszakát a kísértés korának nevezik.
A vallás szunnita ága úgy vélte, a vérségi alapot figyelmen kívül hagyva, a legalkalmasabbnak kell a közösséget irányítania. Olyan embernek, aki elsőként csatlakozott Mohamedhez, és mindig hű társa volt. A másik ág, a mekkai síiták viszont azt a véleményt képviselték, hogy Mohamed valamelyik családtagja legyen a vezető. A legtöbben Mohamed vejére, Alira gondoltak.
Oszmán halál után negyedik kalifaként Ali Tálib lett az iszlám vezetője. Ötéves uralkodása folyamatos vallási harcokkal telt. Mivel Ali véget akart vetni az egymás elleni küzdelmeknek, a radikális síiták ellene fordultak, és új csoportot alakítottak. Ali vesztét is egy fanatikus társa okozta. Hiába ismerte el Ali nagyságát még életében Mohamed, a kivonulók soha nem bocsátottak meg neki.
661. január 22-n Kufában egy kháridzsita (jelentése: kivonul) súlyosan megsebesítette Ali Tálibot, amelybe a 62 éves kalifa január 24-n bele is halt.

552 éve (1458) választották meg I. Mátyást.
Ezen a napon Hunyadi Mátyást csak királynak választották meg a rendek, a koronázására csak hat év múlva került sor.
A nándorfehérvári diadal után nem sokkal, 1456. augusztus 11-n meghalt Hunyadi János, és alig három hónappal később, november 9-n fia, László tőrbe csalta és meggyilkoltatta Cillei Ulrikot, mire a felbujtót az országnagyok halálra ítélték és kivégeztették. Ez aztán kiélezte a politikai helyzetet, és a Hunyadi­párt nyílt felkeléssel válaszolt a bárói liga lépésére.
V. László király, aki a bárói liga és a Hunyadi-párt közül inkább az előbbit támogatta, 1457-ben Prágába távozott, s magával hurcolta az egyébként szintén halálra ítélt kisebbik Hunyadi-fiút, Mátyást, akin nem hajtották végre az ítéletet, s inkább túszként szolgált a király kezében. Csakhogy V. Lászlót hamarosan megmérgezték, vagy esetleg bubópestis áldozata lett – ezt nem igazán lehet eldönteni. Megüresedett tehát a magyar trón, de ez kezdetben még Hunyadi Mátyás számára nem sok változást jelentett. V. László halála után ugyanis Podjebrád György cseh kormányzó (későbbi király) kezébe került. Podjebrád azonban már fogsága idején is királyjelöltként bánt vele.
A Hunyadi-párt ekkor már Mátyást valóban a trónra szánta: mögötte álltak a Szilágyiak, továbbá Vitéz János és a Szentszék is.
A bárói liga ellenjelöltje Garai László nádor volt, ám vele 1458. január 12-n a Szilágyi testvérek Szegeden kiegyeztek. A Szilágyiak megszerezték Garai támogatását Hunyadi Mátyás királlyá választásához, s ezután történt a híres, a Duna-jegén lebonyolított választás, amikor a köznemesség és a főrendek nagy része Mátyás mellé állt.
A magyar vezetők ezután küldöttséget menesztettek Podjebrád Györgyhöz és III. Habsburg Frigyeshez. Az előbbitől magát Mátyást követelték, az utóbbitól pedig a magyar koronát. Podjebrád engedett, egyébként már ekkor eljegyeztette lányát, Katalint Mátyással, ezért február 8-n beleegyezett a Hunyadi-sarj szabadon bocsátásába. III. Frigyes viszont nem adta vissza a koronát.
Éppen ezért Mátyás uralkodásának kezdeti évei bizonytalanságban teltek: a korona nélkül nem igazán volt legitim magyar uralkodónak nevezhető. Szilágyi Mihály, Újlaki és Garai többször is összeesküvést szerveztek ellene. 1459. február 17-n a Garai-Újlaki párt királlyá választotta Frigyes császárt. Csak nagy nehézségek, II. Pius pápa segítségével tudta megoldani Mátyás a válságot. Persze a diplomácián túl az is segített, hogy 1459. április 7-n és 12-n két csatában győzött a Habsburgok és támogatóik serege ellen. 1463. július 19-n jött létre a bécsújhelyi béke a magyar király és III. Frigyes közt. Ennek a megállapodásnak az értelmében hazakerült a korona, s Frigyes „fiává” fogadta Mátyást. Ő pedig ígéretet tett arra, hogy, örökös hiánya esetén a trón Frigyesé lesz.
A konszolidálódott helyzetben, 1464. március 29-n a székesfehérvári országgyűlés alkalmával koronázták  meg Mátyást a frissen visszaszerzett Szent Koronával.

243 éve (1767) hirdette ki Mária Terézia az úrbérrendeletet.
Telkes jobbágyoknak azokat a parasztokat nevezzük, akik a jobbágyi szolgáltatások fejében (pénz- és terményadó, robot- és ajándékkötelezettség) a földesúrtól telket vagy résztelket kaptak használatra. (A 16. században még a parasztság többségét, a 19. század elején már csak kisebbségét alkották.) A belső telket a házhely és a mellette fekvő kert alkotta, a külső telek a szántóból, rétből állt. A változatos természeti viszonyok miatt előfordult, hogy egyes falvakban a féltelkesek nagyobb földet birtokoltak, mint máshol az egésztelkesek. Emellett a jobbágyi terhek közt is igen jelentős eltérés volt.
Emiatt hozta a királynő a rendeletét, hogy egységes jobbágyság legyen a birodalomban. A jobbágyi kötelességeket és jogokat az urbárium határozta meg, amelyet a földesúr adott ki. Ezeket egységesítette Mária Terézia, ezért nevezzük rendeletét úrbérrendeletnek. Az úrbérrendezés során szabályozták a jobbágytelek nagyságát, az utána járó szolgáltatásokat, a földesúr és a jobbágy egymással szembeni jogait, kötelességeit.

431 éve (1579) kötötték meg az Utrechti Uniót.
Németalföld déli tartományai (Artois, Hennegau és Nyugat-Flandria) 1579. január 6-n megalapították az Arrasi Uniót, amelynek élén a spanyol helytartó, a pármai Farnese Sándor herceg állt. Ezzel szemben január 23-n, az északi tartományok (Holland, Utrecht, Zeeland, Gelderland és Groningen) létrehozták az Utrechti Uniót. Brabant és a többi déli tartomány ekkor még hezitált. Németalföldön a kálvini tanok megérkezésével kiéleződtek a vallási ellentétek. A kálvinisták vallási türelmetlensége oda vezet, hogy a déli, vallonok lakta, túlnyomórészt katolikus országrészek eltávolodtak Orániai Vilmostól, a függetlenségi harc vezetőjétől. Orániai Vilmos politikai célkitűzései Németalföld föderalisztikus egyesítésén alapultak, ahol az egyes tartományok megőrizték helyi közigazgatásukat és minden ember szabadon élhet vallása szerint. Ezen a ponton azonban legmegbízhatóbb híveinél, a kálvinistáknál ütközött ellenállásba. Ezzel felbomlott a genti pacifikáció (1576. XI. 5.), amely az északi felkelő tartományok szövetségét jelentette a nem lázadó déli tartományokkal. Az 1579. május 17-n a spanyol király és az Arrasi Unió között megkötött békével a déli tartományok visszatértek a spanyol fennhatóság alá. Az Arrasi Unióval ellentétben az Utrechti Unió védelmi szövetségnek tekintette magát, és egyre többen csatlakoztak hozzá, többek között a déli tartományokból is (természetesen a néhány kálvinista tartomány). 1581. július 26-n a hágai manifesztumban az Utrechti Unió hét tartománya (Holland, Zeeland, Utrecht, Gelderland, Groningen, Overyssel és Friesland) kimondta elszakadását Spanyolországtól és az illegitim uralkodóval szemben érvényes ellenállási jog értelmében a spanyol királyt trónfosztott fejedelemnek nyilvánította.

105 éve (1905) volt a véres vasárnap.
Mintegy 200 ezer ember, többnyire nyomorgó gyári munkás vonult a cár Téli Palotája elé, hogy helyzetükre felhívják a figyelmet. Szentképeket, templomi zászlókat vittek magukkal, hogy bizonyítsák szándékaik békések, s csupán egy kérvényt akartak átnyújtani a cárnak, hogy segítsen kéréseik teljesítésében, vagyis legyen 8 órás a munkanap, általános választójog és magasabb fizetések. Pár nappal korábban Georgij Gapon pópa II. Miklós cárhoz írt levelében előre bejelentette a tüntetést és bízott a cár jóindulatában. II. Miklós azonban átadta az ügyet a rendőrségnek, amely így jelentős létszámban készült az eseményre. A tüntetőkbe belelőttek, mintegy százan haltak meg és háromszor ennyien sebesültek meg súlyosan. A véres vasárnap legfőbb eredménye, hogy sokak szemében szétfoszlott a mítosz, miszerint lehet még jobban élni a cárságban, s más államformát kerestek. A tüntetés közvetlen következménye volt egy országos sztrájkhullám, (az országhoz mérten) kisebb lázadások, de ezeket a katonaság hamar leverte. Volt azonban folytatása mindennek. Júniusban a Patyomkin cirkáló legénysége fellázadt, mert romlott húst kaptak enni. Tisztjeiket a vízbe dobták, majd megpróbálták más hajó legényzetét is fellázítani, de sikertelenül. Annyit viszont elértek, hogy azok nem harcoltak ellenük kapitányaik parancsa ellenére sem. Eztán Romániába hajóztak, ahol megadták magukat a helyi hatóságnak. Nem tudni, mi lett a legénységgel, az biztos, hogy vezetőjük két év után próbált hazatérni, de elfogták és felakasztották. A cirkálót pedig a románok visszaszolgáltatták Oroszországnak, amely átnevezve újra szolgálatba állította.
Decemberben a moszkvai munkások lázadtak fel, de a katonaság ezt brutálisan vérbe folytotta: ötezer embert öltek meg, s harmincezret tartóztattak le lázadás vádjával.

235 éve (1775) végezték ki Pugacsovot.
Jemeljan Ivanovics Pugacsov 1742-ben született doni kozák családban. 1770-ig az orosz hadseregben szolgált, majd az írástudatlan katona otthagyta a sereget és vándorútra kelt. Amikor hallott az 1772. évi, kegyetlenül levert uráli kozáklázadásról, Jaick (ma Uralszk) városába ment, ám katonaszökevényként letartóztatták, Kazanyban börtönbe zárták, majd száműzték Szibériába. Pugacsov megszökött és 1773 júniusában a Volgától keletre trónkövetelőként lépett fel. Azt hirdette, hogy ő III. Péter cár, II. (Nagy) Katalin férje, állítólag hasonlított is az 1762-ben Katalin szeretője, Orlov által meggyilkolt uralkodóra. 1773. szeptember 17-n parasztháborút indított a Jaik folyó menti kozákokhoz szóló kiáltványával.
Nagy Katalin törvényei lehetővé tették, hogy a nemesek jobbágyaikat elűzzék vagy kényszermunkára küldjék, eladhatták vagy elzálogosíthatták őket, a parasztok ezért tízezrével szökdöstek az ország peremterületeire. Miután Pugacsov kihirdette a jobbágyság eltörlését, érthetően sokan álltak be követői közé, nemcsak parasztok, de szabad kozákok, bányászok, papok is, a manufaktúrák munkásai, a nemzetiségek közül főleg a baskírok, tatárok és kalmükök. A mozgalom gyorsan terjedt az Ural és a Volga-vidék népei között. Hamarosan 25 ezren álltak Pugacsov mögött, a felkelők a Gyemidov-fegyvergyár elfoglalása után jelentős felszereléshez is jutottak. A háború során a vezér földet, törvényt és szabadságot ígért követőinek, elképzelései szerint a felkelés végső célja Katalin trónfosztása és egy kozák-paraszt állam megteremtése volt. A hadjárat alatt kitűntek előnyös tulajdonságai: bár analfabéta volt, átlagon felüli hadvezéri képesség, szervezői készség, rendkívüli energia és természetes észjárás jellemezte.
II. Katalin akkor kezdte a lázadást komolyan venni, amikor Pugacsov felszaporodott serege bevette Orenburgot, az Ural-vidék kereskedelmi központját, és a környék földesurai Moszkvába menekültek. Szamara 1744 januári eleste után Bibikov tábornokot küldte a felkelők ellen, aki le is győzte őket Tatyiscsevónál, felmentette Orenburgot és Ufát. Pugacsov Kazanyig vonult, júliusban felégette a várost, de az ottani Kremlt nem tudta bevenni. A Michelson tábornoktól elszenvedett vereség után átkelt a Volgán, s új erőket toborzott a doni kozákok, a csuvasok és mordvinok között. Jóllehet urál-vidéki hívei nem követték, augusztusban így is bevette Szaratovot és Penzát. Ezután azonban Moszkva helyett dél felé indult, megostromolta Caricint (ma Volgográd), de a közeli Szareptánál szeptember 3-n döntő vereséget szenvedett.
Pugacsov fejére 50 ezer rubeles vérdíjat tűztek ki, ezért és a remélt amnesztiáért alvezérei szeptember 8-n elárulták és kiadták. 1775. január 21-n nyilvánosan, ötödmagával fejezték le Moszkvában. A Jaik folyót ekkor keresztelték át Uralnak, Jaick városát pedig Uralszknak, hogy a nevek se emlékeztessenek a felkelésre. A résztvevőkkel nem bántak túl szigorúan, 1775 végén a még fogságban lévők amnesztiát kaptak.

217 éve (1793) fejezték le XVI. Lajost.
1774 júniusában meghalt XV. Lajos francia király és a trónt unokája örökölte, aki XVI. Lajos néven vonult be a történelembe. Az új királynak uralkodásra való alkalmatlansága, valamint az államháztartás tetemes hiánya azonban az összeomlás felé sodorta az országot. 1789-ben kirobbant a nagy francia forradalom, amely elöl megpróbáltak elmenekülni, de hiába.
1792 novemberében a Nemzeti Konvent megkezdte a tárgyalást a király további sorsával kapcsolatban. Lajos kihallgatására december 11-n került sor.  A király perében a szavazásokat 1793. január 15. és január 20. között tartották. Végül a királyt bűnösnek találták és arra a kérdésre, hogy milyen büntetést érdemel, a többség halált javasolt. Mivel 319 szavazat ellenében 366-an a haladék nélküli halálbüntetésre szavaztak, már másnap a mai Concorde téren a guillotine alá küldték.
Mintegy két órán át tartott az út a vesztőhelyre. Miután a hintó megállt, a király kiszállt és levették felső ruháit. Azonban amikor meg akarták kötözni a megszégyenített királyt, akkor hevesen ellenkezni kezdett. Egy kisebb vita után azonban mindenbe beleegyezett, mitöbb az egyik hóhér visszaemlékezése szerint a király maga vágta le a haját. A fejét állítólag olyan nyugodtan, olyan hidegvérrel helyezte a gullotine alá, hogy ezzel még a körülötte állo hóhérokat is meglepte.

222 éve (1788) alapították az angolok az első települést Ausztráliában.
1788. január 20-n 11 kisebb méretű vitorláshajó kötött ki a Botany-öbölben. A hajók több mint 700 elítéltet és őrzésükre mintegy 200 katonát szállítottak, s  létrehozták Sydney-t.
A 16-17. században spanyol és portugál hajósok feltételezhetően már elérték Ausztrália partjait. 1629-ben a Holland Kelet-Indiai Társaság Batavia nevezetű kereskedelmi hajója ért partot először Nyugat-Ausztráliában, azonban Fransisco Palsaert kapitánynak fogalma sem volt felfedezéséről. 1770 tavaszán James Cook lépett először Kelet-Ausztrália földjére, azonban Matthew Flinders volt az első, aki az egész kontinenst körbehajózta 1801-1803 között.
Ausztrália az angol gyarmatbirodalom részét képezte, a szigetet azonban az angolok kezdetben fegyenctelepként használtak. Távol volt Nagy-Britanniától, elég hely volt az elítéltek számára és az ausztrál őslakosok sem jelentettek gondot. Az első települést Sydney-nek nevezték el, Lord Sydney után, aki Ausztrália legmagasabb rangú tisztségviselője volt. A 19. században új települések jöttek létre, úgy mint Brisbane, Perth illetve 1835-ben Melbourne. 1868-ig mintegy 160 ezer fogvatartottat száműztek Ausztráliába.

68 éve (1942) zajlott a wannsee-i konferencia.
A birodalmi biztonsági főhivatal vezetőjének, Reinhard Heydrichnek elnökletével az Interpol német hivatalában, a berlini Am Grossen Wannsee 56-58. szám alatt egy konferencia zajlott le, amelyen a zsidókérdés végső megoldását tárgyalták. A megbeszélés szervezési kérdések megoldásával foglalkozott, mert a végső megoldásról magáról már régen meghozták a döntést. A résztvevők elhatározták, hogy az összes európai zsidót Keletre toloncolják. Ez alól az intézkedés alól a 65 évesnél idősebbeket, a súlyos hadirokkantakat és a háborús katonai kitüntetésekkel rendelkezőket mentesítették. Úgy tervezték, hogy ezeket a Theresienstadt-i aggok gettójába internálják. A "vegyes fajúak" és a "vegyes házasságok" kérdését is megtárgyalták. Eszerint az "1. fokozatú vegyes fajúak"-kal mint zsidókkal bánnak, és lehetőleg meddővé teszik őket. A "2. fokozatú vegyes fajú"-akat a "németvérűekkel azonos jogállásúvá kívánják tenni, de azzal a megszorítással, hogy e csoport tagjaival szemben, ha magtartásukkal közfeltűnést keltnek, úgy kell eljárni, mint a zsidókkal. Noha a konferencia során a likvidálás szót egyetlenegyszer sem jegyzőkönyvezték, úgy látszott, hogy valamennyi résztvevő megértette a birodalmi biztonsági főhivatal (RSHA) vezetőjének fejtegetéseit; mert Heydrich elgondolása, amellyel szemben semmiféle ellenvetés nem hangzott el, nem hagyott kétséget az iránt, hogy a tervezett végső megoldás az európai zsidók teljes fizikai megsemmisítését jelenti. Így szóltak a zsidókkal való bánásmódra vonatkozó rendelkezések is. "Megfelelő vezetés alatt a zsidókat a végső megoldás folyamán alkalmas módon Keleten munkára kell bevetni. Nagy munkáscsapatokban, nemek szerint elkülönítve, a munkaképes zsidókat útépítésre viszik ezekre a területekre, ennek során nagy részük természetes fogyatkozás révén kétségtelenül kiesik majd. Az esetleg végül megmaradó maradék állományt, mivel itt kétségkívül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelő módon kell majd kezelni, mivel ez, a természetes kiválasztódást képviselve, szabadon bocsátás esetén a zsidó újjáépítés csírasejtjének tekintendő". Annak ellenére, hogy itt fogadták el e rendszabályt, ez csak a gyakorlat legalizálását jelentette. Ekkorra az A akciócsoport az Északi Hadseregcsoport területén már 136 421 zsidót pusztított el. A B akciócsoport a középső Hadseregcsoport területén 45 467, a C akciócsoport a Déli Hadseregcsoport területén 95 000 és a D akciócsoport a Krímben 92 000 zsidót gyilkolt le. Január 30-n Adolf Hitler egy beszédében nyíltan a kiirtás programját hirdette, sokan ezt a konferencián meghozott döntés nyilvánosságra hozatalának tartják. A koncentrációs táborok beteg foglyain tavasszal végrehajtották az első, még csak kísérletnek szánt elgázosításokat.

203 éve (1807) született Robert Lee.
Robert Edward Lee a Virginia állambeli Westmoreland megyében található Stratfordban született gazdag, ültetvényes család gyermekeként. Édesanyja, még Robert születése előtt a tetszhalál állapotába került. Hivatalosan halottá nyilvánították, de a temetés napján az utolsó pillanatban magához tért, és úgy élt tovább, mintha mi sem történt volna. Édesapja, Richard Lee a függetlenségi háború veterán lovastisztje volt, George Washington jóbarátja és három alkalommal Virginia kormányzója. Gyermekük az episzkopális egyház tagjaként nevelték fel. Robert 1825-ben beiratkozott a West Point-i Katonai Akadémiára, s a diplomaosztás után alhadnaggyá nevezték ki az amerikai hadsereg műszaki hadtestébe. Erődépítési és folyószabályozási munkálatokban vett részt, majd a mexikói háborúba (1846-48) irányították, hogy hadiutakat építtessen. Lee nem volt véres alkat. Mikor 1847. március 24-n végignézte Veracruz ágyúzását, ahonnan nem vonták ki a civileket, undor környékezte.
1852-től 3 évig a Katonai Akadémia igazgatója (szuperintendánsa) volt - legidősebb fia ekkor diplomázott itt, osztályelsőként. Az amerikai polgárháború kitörése után a Déli Konföderáció hadseregének főparancsnoka lett, noha korábban nem sok csatát vívott és ezredesként szolgált, de ez csupán a mexikói háborúban kiérdemelt tiszteletbeli rang volt, hivatalosan a lovassági alezredességig vitte (az apacsok elleni harcok során). Lee azonban remek stratéga volt, főleg az északiat vezéreihez képest. Kezdetben sikereket, látványos katonai győzelmeket ért el, ám így sem tudta megakadályozni a lényegesen erősebb ipari-gazdasági háttérrel, nagyobb tartalékokkal rendelkező északiak győzelmét a polgárháborúban.
1870. október 12-n halt meg.

160 éve (1850) alakult meg a csendőrség hazánkban.
A csendőrség (akkori nevén: zsandárság) felállítását a császár 1849-ben határozta el, működését egy 1850. január 18-i rendelettel szabályozták. A csendőrség rendfenntartó, de katonai intézmény volt, szemben a rendőrséggel, amely a politikai hatóságok közé tartozott. Maga az uralkodó kívánta, hogy az új igazgatás a hadseregre és a csendőrségre támaszkodjék, mert ő maga és környezete az osztrák polgári kormányzatra is bizalmatlansággal tekintett. A zsandárok kötelessége volt sétányokon, színházakban, különösen pedig fogadókban, kocsmákban, kávéházakban a csendre és az erkölcsre felügyelni. A "jóérzelműeknek" védelmére kelni, a "rosszérzelműeket" megrettenteni. A csendőri ellenőrzés, a hivatásos besúgók tevékenysége a különböző rangú hivatalnokokra is kiterjedt. Bizalmi férfiai miniszterekről és egyházi főméltóságokról is jelentéseket készítettek. Kempen, a csendőrség főfelügyelője, Európa e táján addig ismeretlen rendszert hozott létre. A császári csendőrséget, mint különösen gyűlölt intézményt, az 1867. évi kiegyezés után megszüntették, helyébe a magyar királyi csendőrség lépett a II. világháború végéig.

139 éve (1871) alakult meg a Német Császárság.
A 19. század folyamán két jelentős nemzetállam jött létre: Olaszország és Németország. Noha mindkét helyen már 1848-ban megpróbálkoztak forradalom útján a területek egyesítésével, kiderült, hogy ez csak felülről irányítva, terv szerint sikerülhet a Habsburgok ellenében.
A német egység létrejötte összeforrott Otto von Bismarck nevével, akinek legfőbb külpolitikai célként a kisnémet egység megvalósítása lebegett szeme előtt. Ehhez először a Habsburg államot kellett legyőzni, ami a hátultöltős puska használatával sikerült. 1870-ben a franciákkal folytatódott a konfliktus. A poroszok dolgát nehezítette, hogy III. Napóleon hadseregének puskája fejlettebb volt, ám a sereg összességében szervezetlenebb, képzetlenebb. A háborús felek mindkét oldalon több mint egy millió katonát állítottak hadrendbe, s az áldozatok száma elérte a 160 ezret - többségükben franciák. Miután a poroszok megnyerték ezt a küzdelmet, már semmi nem állhatott a német egység útjában.
1871. január 18-n a versailles-i kastély tükörtermében kiáltották ki a Német Császárságot, melynek élére I. Vilmos császár került. Annak ellenére, hogy a császárral szemben négyszer követtek el merényletet, Vilmos népszerű uralkodónak számított.

19 éve (1991) kezdődött a sivatagi vihar.
Öbölháborúnak nevezzük az iraki háborúkat. Az első az Irán elleni háború volt, amelyet a perzsa sahot letaszító Khomeini robbantott ki, mivel az iraki siítákat is részeltetni akarta rendszerében. 1980 szeptember 22-től 1988. augusztus 20-ig tartó háborúban a Szaddam Husszein vezette Irak az USA támogatását élvezte, de így is milliós károkat szenvedett emberéletben és dollárokban egyaránt.
A veszteséget pótlandó 1990. augusztus 2-n Husszein úgy vélte nyugodtan bekebelezheti a szomszédos törpeállamot, Kuvaitot, hiszen az USA érdekelt egy erős amerikabarát olajhatalom kialakulásában. Tévedett, több ponton is.
1991. január 17-n az USA vezette szövetséges erők Kuvait védelmében megkezdték a harcot. Minden korábbinál hatalmasabb rakétaarzenál került bevetésre, amelyet a médiák egyenes adásban közvetítettek. Az iraki sereg tehetetlen volt a 85 ezer tonna bomba ellen, s ezután a szárazföldi behatolás szinte csak formalitás volt. A február 28-n véget ért háború mérlege a szövetséges oldalon 358 halott és közel ezer sebesült. Az iraki adatok nem megbízhatóak.
A harmadik öbölháború 2003. március 20-n kezdődött.

65 éve (1945) tűnt el Raoul Wallenberg.
Egy híres svéd családban született 1912. augusztus 4-n, Stockholmban. Iskoláit Stockholmban végezte, érettségi után Amerikában folytatta tanulmányait, építészetet tanult. A diploma megszerzése után Dél-Afrikába ment, majd egy holland banknál dolgozott Haifában, Palesztinában. 1936-ban tért vissza Svédországba és egy élelmiszerüzletekkel foglalkozó cégnél helyezkedett el, amely közép-európai vöröskeresztes intézmények számára is szállított. Miután a németek bevonultak Magyarországra, a deportálással fenyegetett zsidók megpróbáltak semleges országoktól kérni útlevelet, a svéd nagykövetség ideiglenes útleveleket bocsátott ki azoknak, akiknek svéd kapcsolataik voltak. 1944-ben az Egyesült Államok kormánya kérte a svéd kormányt, járjon közben Magyarországon, ezért a svédek küldeni akartak valakit információszerzés és segítségnyújtás céljából. Wallenberg 1944. július 9-n érkezett Budapestre. Szabad kezet kapott a svéd külügyminisztériumtól: nem a hagyományos diplomáciai módszereket alkalmazta, hanem a vesztegetést, a zsarolást is. Wallenberg svéd védő-útlevelet tervezett, amely azt bizonyította, hogy tulajdonosa a svéd követség védelme alatt áll. Szálasi hatalomátvétele után 72-re növelte a svéd menedékházak számát, amelyekbe hamarosan közel 15000 lakó költözött be. A háború vége felé egy egyszerűsített védlevelet talált ki, amelyen már csak az ő aláírása szerepelt. Ezt követően azonban a kormány érvénytelenített minden menlevelet. 1945. január 17-n Wallenberg Debrecenbe indult, de nem érkezett meg oda. Feltételezések szerint erőszakkal a Szovjetunióba hurcolták. Szemtanúk szerint a lubjankai börtönbe került. Halálának körülményei tisztázatlanok. 1989-ben George Bush amerikai elnök jóváhagyta azt a határozatot, amely október 5-t Wallenberg nappá nyilvánította. Wallenberg volt a második személy, akit tiszteletbeli amerikai állampolgársággal ajándékoztak meg (1981).

454 éve (1556) adta át hatalma maradékát V. Károly.
V. Károly az akkori világ leghatalmasabb uralkodója volt, hiszen alája tartozott az Újvilágon terjeszkedő Spanyolország, a Német-Római Császárság, a Németalföld és fél Itália. Élete zömében a legfőbb vetélytárs, a francia király ellen hadakozott, de sikertelenül, Megöregedve a reformáció elleni harcban megcsömörlött az igen vallásos Károly, és 1555. október 25-n lemondott az osztrák birtokairól öccse, Ferdinánd javára, majd 1556. január 16-n a spanyol koronáról is, fia, Fülöp javára. Károly a világi hatalomtól elvonulva az extremadurai (spanyol) yuste kolostorba vonult. Követte őt nővére, Mária (II. Lajos özvegye), aki ezért Németalföld kormányzásáról mondott le. Károly elmondta, hogy el akar menekülni minden ügytől-bajtól, hogy a bűnbánatnak éljen, azon tettei javítására, melyekben megsértette Istent. Szinte mindenkit meghatott ezen tettével, egyedül IV. Pál pápát nem, aki egyszerűen őrültnek nevezte őt.
1558. szeptember 21-n halt meg, az Escorialban temették el. Mária október 18-n halt meg,

2037 éve (i.e. 27) született Augustus.
Caius Octavius (ekkor már Caius Iulius Caesar Octavianus) ezen a napon vette fel az Augustus nevet, nem sokkal azután, hogy ellenfeleit legyőzte és a birodalom évszázados polgárháborúja véget ért. Caius Iulius Caesar unokaöccse, fogadott fia és örököse, aki 63-ban született, az actiumi csata (31) után lett a birodalom minden hatalmának birtokosa.
I.e. 27. január 14-n Octavianus felajánlotta lemondását a senatusnak, hogy visszaállítsák a köztársaságot. Hogy ez mennyire formális aktus volt, azt mutatja, hogy két nappal később a senatus megadta neki a princeps (első az egyenlők között) címet az Augustus (fenséges) megtisztelő elnevezéssel. Az elkövetkezendő években a köztársaság hivatalosan is monarchikus államrenddé alakult át. Élethossziglan Augustusra ruházták a néptribunusi (23) és consuli (19) hatalmat, vagyis a két legfőbb méltóságot. Princepsként a pénzügyi igazgatást és a "nyugtalan" provinciákat vezeti, amelyek hadászatilag a legfontosabbak voltak.

81 éves (1929) lenne Martin Luther King.
Atlantában született, baptista tiszteletes lett. 1955. december 1-n a néger Rosa Park nem volt hajlandó átadni helyét egy fehérnek, amiért a bíróság 14 dollárra büntette. King erre a szószékről a tömegközlekedési járművek bojkottálására szólított fel. Egy év múlva megszűnt a faji megkülönböztetés a buszokon.
Célja a fehérek és feketék között fennálló jogi egyenlőtlenség és a feketékkel szembeni faji megkülönböztetés megszüntetése volt. Beszédeiben, nyilatkozataiban és tetteiben mindig az erőszakmentességet hirdette, céljai eléréséért a polgári engedetlenség módszerét is alkalmazta. 1963-ban a Washingtoni Menetelés során megtartott Van egy álmom... kezdetű beszéde óriási nyilvánosságot hozott a polgárjogi mozgalomnak, Kinget pedig a történelem egyik legnagyobb szónokává emelte. 1964-ben ő lett a legfiatalabb férfi, aki elnyerte a Nobel-békedíjat. 1968. április 4-n Memphisben merénylet áldozata lett, lelőtték.
Születésének emlékére 1986-tól nemzeti ünnep január harmadik hétfője.

43 éve (1967) halt meg Kállay Miklós.
Elszegényedett nemesi család sarjaként született, Kállay András (1839-1921) szabolcsi főispán és eördöghfalvi Csuha Vilma (1849-1922) nyolcadik gyermekeként 1887. január 23-n. Az eredetileg jogász végzettségű Kállay 1920-tól töltött be különböző politikai tisztségeket, 1932 és 1935 között földművelésügyi miniszter is volt. A Bethlen István nevével fémjelzett angolbarát csoport embereként került a kormányrúdhoz. Miniszterelnöksége alatt igyekezett eltávolítani Magyarországot a náci hatalomtól, és kapcsolatot találni az angolszász szövetségesekkel. Béketapogatózásai, ún. "hintapolitikája" azonban eredménytelen maradt. Következetesen megtagadta a zsidók kiszolgáltatását és deportálását. A német megszállás után (1944. március 20-án) a török követségre menekült, innen a nyilas hatalomátvétel után távozni kényszerült. A németek Mauthausenbe, majd Dachauba hurcolták, itt szabadult fel. A háború után az amerikai magyar emigráció egyik vezető alakja volt. Hamvait 1993-ban hozták haza Rómából és Kállósemjénben, a családi kriptában temették újra. Mellszobrát a nyíregyházi Megyeháza előtt 2000. augusztus 20-n leplezték le.